Hol a boldogság mostanában?

Beszélünk róla, keressük, hajszoljuk, de nagyon kevesen lehetnek, akik képesek lennének megfogalmazni, mit is értenek boldogság alatt. Prof. Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológust kérdeztük erről.

Mit jelent a boldogság? Megbékélt nyugalmat, gondtalan derűt, az élettel való elégedettséget?

A boldogság a legszubjektívebb jelentésű fogalom. Szokványosan úgy vélik, ha már megvan mindenünk, nem szenvedünk hiányt semmiben, van anyagi bázisa az életünknek, vannak szeretteink, van egészségünk, akkor boldognak mondhatjuk magunkat. Ilyen esetben legfeljebb megelégedettségről beszélhetnénk, de még ez sem érvényes feltétlenül a javak birtokában.

A mi manipulatív, vásárlásra és fogyasztói magatartásra ingerlő világunk szerint a boldogság az életkomfort függvénye, ezért legyünk csak vásárlók, vegyük meg, ami trendi, örüljünk a javainknak, tulajdonunknak, és adjunk meg magunknak mindent, ami nekünk jó, amit kívánunk. Így juthatunk életörömökhöz. A valódi boldogságra azonban akkor találunk rá önmagunkban, ha megkérdezzük, mikor voltunk boldogok és mi volt az az esemény, amikor ezt átéltük.

A világ minden táján a szeretetkapcsolatok élményeinek átélése jut az emberek eszébe: szeretet és együvé tartozás, közös élmény, páratlan szeretetpillanat vagy -óra. Amikor ilyen boldogságot érzünk, szívet melengető érzéseinkben a kapcsolat értéke áll a középpontban és nem bármilyen anyagi természetű dolog.

Mérhető ez? Csak szubjektív érzés vagy a környezetünkben másokhoz viszonyítjuk, esetleg létezik az emberek általános boldogságát mérő ráta?

Egyfelől maga az egyén mérheti le, ha egyéb életeseményeihez viszonyítja. Ez a szubjektív mérce arra válaszol, hogy még az örömeinkben is páratlanul egyediek vagyunk. Ami közös bennünk, az a valósághoz, környezethez, önmagunkhoz, és az emberi kapcsolatainkhoz való sajátos viszonyunk, amely úgynevezett boldogságpotenciál. Ez mérhető. Hogyan értelmezzük mindazt, ami velünk történt vagy történik, milyen jelentést adunk mindennek, mennyire vagyunk derűlátók, optimisták, reménykedők, bátrak a jövőre előre tekintésben és tervezésben.

Mérhetők a gondolkodás és véleményalkotás sémái, a másikhoz viszonyított boldogságmérték is számszerűsíthető, az optimizmus mértéke is felbecsülhető. Vannak nagy kiterjedésű, nemzetek közti összehasonlító vizsgálatok, pl. az életminőség-kutatás átfogó témarendszerében, ahol az anyagi bázistól kezdve minden boldogságfeltételt számba vesznek. Így derült fény arra, hogy a jólét, anyagi javak mennyisége 10%-ban tehető csupán felelőssé a boldogság érzéséért, 50 %-ban genetikai meghatározottságú az örömképességünk, végül 40% marad „szabad tér”, amit magunk tehetünk a boldogságunk létrejöttéért és fenntartásáért.

Az is kiderült, hogy a tudatos, aktív megküzdés nyomán erősödik az a képességünk, hogy urává váljunk lelkiállapotainknak és változtatni tudjunk a rossz beidegzéseken. Így a 40% terjedelme növelhető, de csak egyéni ráfordítások és tanulás árán.

„Hol a boldogság mostanában?” Meghatározható a Föld olyan pontja, ahol az emberek hajlamosabbak a boldogságra?

 A jóléti államokban bizonyosan nem. Noha ott az emberek nagy részének nincsenek elemi létfenntartási gondjai, az igények olyannyira megnövekedtek, hogy ezek elérése eleve nehézségbe ütközik. Ha nincs, amit szeretnénk, a meghiúsulás érzése következik be. Mivel a hamis boldogságeszmény dívik (az, hogy legyen mindenünk, ami másnak is van és megelégedettek legyünk), a javak eléréséhez pedig hajszolt munka tud csak hozzásegíteni, ezért kizsákmányoltan, boldogtalan életforma mókuskerekében forog a jóléti világ.

A szemléletmód is hatalmas szerepet játszik. A keleti kultúra létfilozófiája megengedő, szemlélődőbb, igénytelenebb a javak és az életkomfort feltételek szempontjából. Ezért mindenütt, ahol még nem érvényesül a fogyasztói világ normarendszerének nyomása, megelégedettebbek, boldogabbak az emberek.

Közhely, hogy a pénz nem boldogít. Igaz ez egyáltalán? Lehet-e boldog, akinek alapvető komfortok hiányoznak az életéből?

Ne keverjük össze a pénzt a komfortok hiányával. Mindent az dönt el, hogy milyen értékek alapján zajlik az élet, mi a legfontosabb. Ahol a pénz a központi érték (és ez érvényes korunk fogyasztóivá torzult világában), ott ennek lesz a legfájóbb a hiánya és nehezebben élhető meg ennek korlátozása. Az alapvető komfortok mértéke is különbözik.

Ahol kevés körülménybeli feltétellel beéri egy kultúra, ott hamarabb jut el az egyén vagy közösség megelégedettséghez, lelki békéhez. Ami az alapvető komfortot illeti, a létminimum (ezt általában hivatalosan is megállapítják) a mérce, ehhez húsz százalék többletet javasolnak még, hogy az életünk emberhez méltó lehessen, bizonyos létezési szabadságfokkal.

Mennyire függ másoktól a boldogságunk, vagy bárki egyedül is elérheti?

Az ember nem lehet boldog egymagában. Társas lénynek születtünk. Egymást tesszük, tehetjük boldoggá, ahogyan a boldogtalanság forrása is leggyakrabban a számunkra fontos kapcsolatok konfliktusaiban kereshető. Noha létezik társas magány (a közönyös és szeretet nélküli, kihűlt kapcsolatoknak ez a jellemzője) az egyedüllét is csak akkor áldásos, ha előtte már belefáradtunk a fokozott interakció-sűrűségbe, azaz túl sok volt már az emberekből… A boldogság első tétele a „van valakim” effektus.

Legyen valaki, aki számára a legfontosabbak vagyunk és akit mi is nagyon tudunk szeretni. Ha van kiért, miért élni, ha van célunk, ha van az életünknek értelme, feladata és eredményesen tudunk a nehézségekkel megküzdeni, akkor esélyünk van a boldogság átélésére. Az az ember, aki magában, egyedül képes ¬- emberi kapcsolatok nélküli - boldogságot érezni, az lelkileg jelentősen sérült, csalódott vagy beteg. József Attila tudta a titkot: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”.

Számít, honnan indul valaki? Esetleg előfordulhat, hogy nehezebb boldoggá tenni azt, akinek „mindene megvan”, mert már nem is értékeli igazán?

Való igaz, hogy a tulajdon, anyagi javak birtoklásának korlátlansági érzése az alapvetően küzdelemre, erőfeszítésre szerveződött lelki rendszerben magát a létezés értelmét kérdőjelezi meg. Mivégre éljek? Miért tegyek bármit is, ha mindenem megvan?

Csakhogy igen gyakran az a fontos személy hiányzik, akit feltételek nélkül tud(na) szeretni. Aki gazdag, soha nem lehet biztos benne, hogy vajon saját magáért, minden mástól függetlenül szeretné-e valaki, pl. éppen az a személy, akinek a feltétlen szeretetére nagyon vágyik. Ha csak ez az egy szeretet-kapcsolati tényező is hiányzik, máris híja van a boldogságnak.

Sokak szemében a boldogság a jó egészséggel egyenlő. Valóban ilyen egyszerű lenne? És akik egészségesek, vajon tudják-e értékelni ezt, tudatosan boldognak érzik magukat emiatt?

Az egészség jeltelen. Azt a tényt nem vagyunk képesek tudatosan és folyvást érzékelni, minősíteni, hogy egészségesek vagyunk. Csak a zavar vagy hiány érzései hívják fel erre a figyelmünket. Az egészség értéke a bajok átélése idején fénylik fel, mert már nincs a birtokunkban. Amikor látunk egy hátrányos helyzetű, mozgáskorlátozott, vagy láthatóan beteg embert, akkor általában végigvillan bennünk, milyen jó, hogy egészségesek vagyunk. Egyébként viszont a meggyőződések szintjén mindig is azt állítjuk, hogy az egészség a boldogság fontos összetevője.

Amikor viszont egy hosszan tartó, súlyos betegségben szenvedő emberrel beszélgetünk, gyakorta meglep az az emelkedettség, ahogyan saját sorsát megbékélten fogadja és szinte boldog, mert él, vannak jó napjai és a csekélységek örömét is élvezni tudja. Ennyire relatív az egészség és boldogság viszonya.

Vörösmarty a fiatal menyasszonyát igyekezett lebeszélni az ábrándozásról: „ábrándozás az élet megrontója, mely, kancsalúl, festett egekbe néz”. Mennyiben volt igaza, valóban boldogtalanná tesznek a kigondolt, de be nem teljesült, el nem ért vágyaink?

Érdekes, hogy nem azt nézzük, mi van, ha beteljesül. Van ugyanis hedonisztikus alkalmazkodás, az elért cél, a beteljesült vágy elég rövid ideig tudja a boldogság érzését fenntartani. Az ember teleologikus, céloksággal élő lény. Mindig kell lennie valaminek, ami felé törekszünk, amit szeretnénk elérni, amiért meg kell küzdeni. Ha nincs cél, vajon hová tarthatna életünk hajója?

Soha nincs jó széljárás, ha nem tudja a célt. A boldogtalanság érzése a be nem teljesült vágyak miatt éppen a mai kor hedonisztikus kultúrájában gyakori. Azonnali vágyteljesítő mohóságra nevel ez a kultúra. Ne mondjunk le semmiről, most azonnal vagy mihamarabb érjük el, s ha lehet, erőfeszítés nélkül. Állíthatom, hogy a megküzdött dolgok értéke és öröme a valódi öröm, mert megtapasztalhatjuk, hogy képesek vagyunk a cél elérésére, a vágy megvalósítására, a hiány betöltésére. Ha pedig nem sikerül, nem teljesül be, akkor továbblépünk hittel, bizakodással, hogy a jövőben majd mégis el tudjuk érni, de van sok más, aminek örülhetünk, ami boldogsággal tölthet el.

Ábrándozni, álmodozni muszáj, mert a fantáziakép, az emlékkép és a valós észlelés az elménk számára ugyanaz. Amit tehát el tudunk képzelni, azzal máris közelebb kerülünk a megvalósítás esélyéhez.

Mostanában szokás minden gondra a pozitív hozzáállásban keresni a megoldást, így nemegyszer hallottam olyan véleményt is, hogy azért nem vagyunk boldogok, mert nem akarjuk azt eléggé, nem segítjük elő pozitív gondolkodással. Valóban lehet a boldogságszintünket tudatosan, egyfajta önszuggesztióval növelni?

Az önnevelés az önismereti kultúra része. Való igaz, hogy az a szemüveg, ahogyan a dolgokat szemléljük, az a gondolkodásmód, ahogyan a helyzeteket értékeljük, nagy mértékben meghatározza a közérzetünket. A kognitív pszichológia állítja középpontba azt az eszmét, amit Shakespeare így fogalmazott meg: „Nincs a világon jó, se rossz, gondolat teszi azzá.”

A beállítódás, elvárás, hit, meggyőződés hatalmas erő, megüzeni a kiszolgáló testi rendszernek, hogy mihez készüljön fel. Ezért fontos, hogy a gondolkodásunkat, szemléletmódunkat iskolázzuk, tanuljuk az optimizmust, erősítsük a pozitív gondolatokat, mentálhigiénés takarításokkal tegyük rendbe a gondterhelt belvilágot, tekintsünk bizakodással előre és tűzzük ki a céljainkat, hogy egyetlen nagy egészként dolgozzon ennek elérésén a test, lélek és szellem is, azaz lényünk teljessége.

Az is elterjedt vélemény, amely a boldogságérzet mögött színtiszta kémiát lát, a hormonok, köztük a boldogsághormon játékának tekinti. Előbb-utóbb a patikába fogunk menni egy adag boldogságért?

A boldogsághormonok csak „felsőbb utasításra” termelődnek, nincs saját indíttatásuk, a nagy egész rendszer engedelmes és együttműködő részei. Jó, ha tudjuk, hogy a szellemi derű, a lelki optimizmus, a pozitív érzelmek átélése, a jó kedély, a nevetés, egymás érintése, szeretteink ölelése, az együttes élmények, a vicc, a humor átélése, a szabad mozgás, futás öröme és még sok más természetes ingerforrás mind együtt jár az endorfin (azaz endomorfin=belső morfium) termelődéssel.

Ha a fenti tényezők jelentős része hiányzik az életünkből, ha vesztesként búsulunk, ha nincs akit szeressünk és viszont, ha pesszimisták vagyunk és aggódunk-kesergünk, akkor nem kapnak elég ingert a hormontermelő sejtek. Ilyenkor valóban bánatosak vagyunk. Ez esetben sem megoldás, hogy ópiátfüggővé váljunk, mesterségesen pótoljuk, ami hiányzik az életünkből. Sajnos elég magas az ópiátfüggésben szenvedők száma és ennek oka, hogy túl sok az olyan rejtett hiányérzet, amiről nem tudunk, csak amikor az egyén már az ópiátok rabja lett.

Tudna-e mondani néhány egyszerű praktikát, tippet, amellyel közelebb kerülhetünk a boldogság érzéséhez?

Nem szükséges praktika, nem kellenek boldogságreceptek. Tudatosságra és sok ismeretre van szükség, hogyan éljünk ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Mindenki maga választhatja meg, mi az ő saját boldogságforrása: a szeretetkapcsolatok, a meghitt párkapcsolat, az optimista viszonyulás, a másoknak adott örömökből visszaható saját öröm, a hobbik művelése társas keretek között, a munkasikerek, az anyaság örömei, az életderű, és így tovább. Felelősek vagyunk magunk és mások, szeretteink és környezetünk boldogságáért. Legalapvetőbb azonban, hogy szeressük az életet!

Forduljon szakembereinkhez!

A Budai Egészségközpontban öt helyszínen több mint 300 neves szakorvos magánrendelését keresheti fel mintegy 45 szakterületen. A személyre szabott ellátásról képzett, hosszú ideje együtt dolgozó szakembergárda gondoskodik. 23 év tapasztalatait és csaknem 450.000 ügyfelünk visszajelzéseit figyelembe véve folyamatosan azon dolgozunk, hogy a hozzánk fordulók számára igényeik és idejük tiszteletben tartásával a lehető leghatékonyabban szervezzük meg a gyógyító tevékenységet.