Hallás világnapja - Smetana tragikus megsiketülése

Prof. Dr. Gerlinger Imre PhD, az MTA doktora, egyetemi tanár, fül-orr-gégész szakorvosunk Bedřich Smetana tragikus megsiketülése címe írásával emlékezünk meg a hallás világnapjáról. Ismerjen meg minden érdekes részletet a híres komponista siketté válásának okairól és hallásvesztésének folyamatáról!

Bedřich Smetana tragikus megsiketülése

Bedřich Smetana (1824–1884), a nagy cseh komponista 50 éves korában egy fülbetegséget kapott, amelynek következtében rövid időn belül gyakorlatilag süket lett. Ebben osztozott Beethoven és Robert Franz sorsával, és mint Beethoven, ő is még hallásának elvesztése után jelentősebb műveinek sorát alkotta meg. Smetanát utolsó éveiben elmebetegség is gyötörte, és 60 éves korában egy ideggyógyintézetben hunyt el, ugyanúgy, mint Robert Schumann és Hugo Wolf is.

Smetana betegségét eddig orvosilag csak ezen utolsó életszakaszából kiindulva vizsgálták, és erről is csak cseh publikációk léteznek. Két vélemény áll szemben egymással: Haskovec feltételezi, hogy betegsége lues (progresszív paralízis) volt; Heveroch ellenben a pszichiátriai tünetek alapján igazoltnak látja, hogy súlyos agyi szklerózisról volt szó. Ő a megsüketülést egy a belső fülben kialakult vérzésre vezeti vissza. A Heveroch által szolgáltatott adatok Hlava patológust – aki annak idején a boncolást végezte – arra ösztönözte, hogy akkori, tisztán makroszkópos vizsgálaton alapuló diagnózisát progresszív paralízisre javítsa és Heveroch véleményéhez csatlakozzon. Lhotský Smetana legfiatalabb lányának (Božena, sz. 1863, meghalt 1941) utolsó napjairól tudósít. Ő arterioszklerotikus zavartságban szenvedett, és ezért ideggyógyintézetbe kellett utalni. Állapotának tünetei édesapja tüneteivel mutatott hasonlósága alapján, Lhotský azonos etiológiára és az arterioszklerózis családi halmozódására következtetett. 

Smetana naplóinak és leveleinek tanulmányozásával eddig nem megjelent tények kerültek napvilágra. Ezen tények alkalmasnak tűnnek e vitatott kérdés tisztázását elősegíteni. Mivel a mester megsüketülésének otológiai oldala kevéssé ismert, ezért itt Smetana betegségét összefüggéseiben ábrázoljuk és etiológiáját vitatjuk meg. 

A kórtörténet

Bedřich Smetana 1824. március 2-án Leitomischlben, Csehország keleti részén született. Édesapja, egy sörfőző mester háromszor nősült, és 80 éves korában halt meg. Édesanyja 72 évet élt. Nagyothallás vagy elmebetegség a családban látszólag nem fordult elő. Smetana 24 éves korában (1848) nősült először. Ebből a házasságából 1851–1855 között négy lánya született, amelyek közül három már 24 éves koráig meghalt, diftéria és skarlát következtében. Csak Smetana harmadik lánya, Sophie élte túl édesapját (1853–1902). Smetana megsiketülése után ennek a lányának – aki egy erdészeti üzem vezetőjének felesége lett – a háztartásában élt. Smetana első felesége 1859-ben halt meg tuberkulózisban. 1860-ban másodszor is megnősült. Ebből a házasságából is két lánya született, akik közül a fiatalabb, Božena, mint már említettük, az elmebetegség hasonló tünetei következtében halt meg, mint édesapja. 

Smetana életútjának főbb állomásait röviden összefoglaljuk. 1830 és 1843 között különböző iskolák látogatása Neuhausban, Iglauban, Deutschbrodban, Prágában, mellette zenei képzés. 1843-tól 1856-ig Prágában élt, ahol zeneiskolát alapított. 1856-tól 1861-ig Göteborgban a Filharmóniai Társaság és egy saját zeneiskola vezetője. 1861-től ismét Prágában élt, először zenetanárként és színikritikusként, 1866-tól az ún. Interim színház karmestereként. 1875 júliusában áttelepült Sophie lányához, a Jungbunzlau közelében lévő Jabkenitzbe, az időközben bekövetkezett megsüketülése miatt. 1884. április 23-án beutalták a prágai az elmebetegek intézetébe, ahol 1884. május 12-én halt meg. 

Smetana fiatal korában 1835 és 1839 között két súlyosabb megbetegedésen esett át, amelyekről közelebbi nem ismert. 14 éves korától szemüveget viselt. Egyébként 50 éves koráig látszólag nem volt komolyabb betegsége. 1840-től lelkiismeretesen vezette naplóját, kezdetben német, később cseh nyelven. Ezen bejegyzésekből, valamint számos megmaradt levélből kirajzolódik betegségének tökéletes képe. 

Fülbántalma

1874-ig nem található olyan bejegyzés, amely átvészelt betegségre utalt volna. 1874. április 30-án azonban ezt írja: Április 12-e óta egy gennyes fekélytől szenvedek. Tehát ez már 18 napja fennállt, amikor Smetana ezt a bejegyzést írta. A fekély elhelyezkedésére nincs utalás. Miután később már nem említi, feltételezhető, hogy röviddel utána spontán meggyógyult. Május végén torokfájás lépett fel, ami több mint egy hónapig tartott. Smetana ezt írja róla 1874. június 11-én: Torokfájásom megszakítás nélkül tart és most már kb. két hete megvan. Majd június 28-án: Folyton torokpanaszaim vannak. Ezt követően úgy tűnik, a torokfájás lezajlott, de helyébe új tünet lépett fel: egy bőrkiütés. Erről egy 1874. július 14-i naplóbejegyzésből értesülünk: Prágába utaztam az orvossal való konzultációra. Kiütés jelentkezett a testemen. Az orvos biztosított a felől, hogy semmi rosszindulatú. Ez a kiütés is, úgy tűnik, kezelés nélkül elmúlt. De alig 14 nappal később jelentkeztek az első fültünetek, és azután a betegség gyorsan drámai lefolyású lett. 1874. július 28-án írja Smetana: Időnként bedugulnak a füleim, és ezzel egy időben forog a fejem, mintha szédülési rohamaim lennének. A panaszok egy kis kacsavadászat után kezdődtek, miközben az időjárás hirtelen megváltozott. 

A következő napokban felkereste Prága akkori legismertebb fülorvosát, Emanuel Zaufal professzort. Ő vélhetően fülkürthurutot feltételezett, és egész augusztusban „levegőbefúvással” kezelte. Szeptember elején azután áttért az egyszerű légöblítésekre és később a fülkürt-katéterezésre, valamint „éterinjekciókra”. 

Állapota időközben annyira leromlott, hogy Smetanának már augusztus 15-én karmesteri tevékenységét szüneteltetnie kellett. Szeptember 7-én a Nemzeti Színház elnökségéhez azzal a kéréssel fordult, hogy őt karmesteri kötelezettségei alól határozatlan időre mentsék fel. Ebben a kérelemben még egyszer összefüggéseiben vázolta fülbetegségének fontosabb tüneteit és kialakulását: Már tavaly júliusban, a nyilvános próba után észrevettem, hogy egyik fülemmel a magasabb hangokat másként hallom, mint a másik fülemmel; és hogy időnként a bedugult füleim zúgni kezdenek, mintha egy nagy vízesés közelében állnék. Ez az állapot állandóan változott, de már július vége óta állandósult és szédülési rohamok léptek fel, olyannyira, hogy meginogtam és a járásnál csak nagy erőfeszítések árán tudtam egyensúlyomat megtartani. Ez szomorú szünidő volt! – Visszasiettem Prágába, hogy a híres fülspecialistával, dr. Zaufallalkezeltessem magam. A mai napig kezelése alatt állok. Mindenfajta zenei tevékenységtől eltiltott; nem szabad játszanom, és nem engedte, de képes sem vagyok más játékát hallgatni. Nagyobb hangtömegek csomóvá sűrűsödnek és az egyes hangokat képtelen vagyok elkülöníteni.

Ebből fontos tünetek sorozata tűnik elő, amelyek következtében a nagyothallás bekövetkezett: a fülek bedugulása, kettőshallás, fülzúgás, a zene egyes hangjai elkülönítésének képtelensége és végül az egyensúlyzavar nagyon változékony közérzet mellett.

A kóros jelenségek először a jobb fülben kezdődtek és ez is vált először teljesen süketté. Október 8-án Smetana reménykedve írja naplójába: Hosszú idő óta először hallok minden oktávot újra egyenletesen. Eddig hallásomban teljesen zavarosak voltak… De jobb fülemre még mindig nem hallok… 

De már október 20-án következik a rezignált bejegyzés: Fülbajom rosszabbodott. A bal fülemre sem hallok már. Smetana később is mindig 1874. október 20-át jelölte annak a napnak, amikor hallását végérvényesen elveszítette. Ennek ellenére még hosszabb ideig léteztek bizonyos hallásmaradványok, mint ez a későbbi dokumentumokból kitűnik.

Zaufalt valószínűleg a hallás rosszabbodása késztette diagnózisának módosítására és a terápia megváltoztatására. Most a hallás teljes kíméletét rendelte el. Smetana 1874. október 30-án ezt írja: Már majdnem egy hete otthon ülök, nem mehetek sehová, füleimet vattába kell burkolnom a teljes nyugalom megőrzése mellett. – A legrosszabbtól tartok: hogy teljesen elveszítettem a hallásom. Nem hallok semmit. – Meddig tart még ez az állapot? 

És pontosan négy hétre rá a következő bejegyzést tette: Fülbetegségem ugyanabban az állapotban van, mint a hónap elején. Nem hallok semmit, sem a jobb, sem a bal fülemre. Dr. Zaufal még nem esik kétségbe, én azonban igen. Ha legalább a zúgás abbamaradna!
Úgy tűnik, a vattapakolásokat Smetana egész télen át szigorúan alkalmazta; 1875. február végén legalábbis még igen. Ebben az időben ő maga beszél arról, hogy füle valójában egészséges, és csak a hallóideg betegedett meg. Smetana bizonyára Zaufal tanácsára 1875 áprilisában egy barátja kíséretében Würzburgba utazott Tröltschhöz, és 20–25-e között naponta konzultált vele. Tröltsch helyeselte Zaufal kezelési módszereit, és tanácsolta Smetanának, térjen vissza Prágába, és lékeltesse a dobhártyáit. Úgy tűnik, a fülkürthurut diagnózisát még nem vetették el teljes egészében. 

Közvetlenül ezen utazás után fordult Smetana Politzerhez Bécsben. Egy levélben, melynek lényege megmaradt, még egyszer vázolta eddigi kórtörténetét: 1874 júniusa óta szenvedek hallászavarokban, időszakos csengés hol a bal, hol a jobb fülben, mely leggyakrabban a négyvonalas oktáv legmagasabb hangjait tartalmazza. Júliusban egy erőteljesebb zúgás, mint a víz hullámzásának hangja, később minden erőteljesebb fejmozgatásnál szédülés társult mindehhez. Egyre kevesebbet hallottam, méghozzá a jobb fülemmel. Július végén kikértem Dr. Zaufal prágai fülész professzor tanácsát, aki pontos vizsgálatot követően úgy vélte, hogy mindkét fül beteg. Egyelőre pihenést és a hallás kímélését rendelte el, a zongorajáték feladását, valamint naponta egyszer 5 percre egy kaucsukcső – ennek nevét nem tudom megadni – fülbe való bevezetését kérte. Augusztusban vidéken laktam a lányomnál, hogy szükséges nyugalmam meglegyen. Szeptember elején – közben visszatértem Prágába – Dr. Zaufal légöblítést alkalmazott katéter segítségével. Októberben bal fülem állapota javult. Itt teljesen jól hallottam. A jobb fülemre azonban teljesen süket lettem. Október végén a bal fülemre is megsüketültem, méghozzá gyorsan, 2 vagy 3 napon belül. Vajon az újból elkezdett zongorázás következményeként? Vagy más oka volt? Teljesen süket maradtam február végéig, minden orvosi segítség ellenére. Ebben az időszakban alkalmazta Zaufal professzor mindkét fülemben a ballonos légöblítést. Ez év márciusa óta javulást érzek a bal fülemben, minden erős, éles zajt, valamint sípolást, magas hangokat, sziszegő hangokat, stb. tisztán hallok, azonban minden különbség nélkül, egy fa pattogásának színezetével. – A szavakat nem tudom megkülönböztetni, csak a magas hangrendű magánhangzókat (i, e, a) és a sziszegő hangokat s, sch, stb. hallom ki.

Május 5-én és 6-án maga kereste fel Politzert Bécsben (6.2. ábra). Ő „labyrinthusbénulást” diagnosztizált, áramozást és hallócsővel való hallástréninget rendelt el.

Prágába visszatérve Smetana Zaufal ellenőrzése alatt kenőcskúrának vetette alá magát, hogy ezt a kezelést Politzer ajánlotta-e Zaufalnak, vagy pedig saját kezdeményezésére történt, az utólag már nem állapítható meg. Smetana a kezelés idejére nem hagyhatta el házát, a füleit olajba itatott vattával betömve kellett tartania; nem zenélhetett, és sem a cselédlánnyal sem az orvossal nem beszélhetett, csak írásban tarthatott kapcsolatot. A zajok tompítására azt tanácsolták neki, hogy vastag szőnyegeket vásároljon, és ezekkel terítse be lakását. A fülei mögött és egész testét egy kenőccsel kellett bekennie. Zaufal ezt azzal indokolta, hogy ez egy szer, ami a szemidegek betegségénél néha segít, és ezért kellene az ő hallóideg megbetegedésére is kipróbálni. 

A kúra május 24-től június 24-ig tartott, mialatt Smetana szigorúan betartotta az orvosi előírásokat. Zaufal többször meglátogatta a lakásában, és ellenőrizte a folyamatot, azonban az eredmény elmaradt. Június 20-án Smetana szűkszavúan írta naplójába: Hallásom tesztelése. Semmilyen eredményt nem vettem észre. Az orvos elégedett volt.

A kenőcskúrát leállították, és most Zaufal tanácsolta, valószínűleg Politzer nyomán, hogy hallásgyakorlatokat végezzen a zongora egyes hangjaival, valamint az ábécé egyes betűinek hangoztatásával. Ebben az időszakban újra egy kis szédülés lépett fel, amelyre azonban Smetana már nem panaszkodott. 

A megerőltető kúra nem hozott eredményt. Smetana átköltözött Sophie lányához Jabkenitzbe. Minden reményét az elektroterápiába fektette, és azt tervezte, hogy ősszel Lipcsébe O. Hagenhez utazik, ahol a kezelést el lehetne végezni. „Az utolsó kísérlet! – Akkor eldől a sorsom!” 

Erre az utazásra nem volt szükség, mivel Zaufal maga szerezte be a szükséges készüléket, és 1875. október 25-én, a prágai klinikán valóban megkezdték az elektrizálást. Annak ellenére, hogy Smetana kezdetben csekély javulást érzett, ez a kezelési próbálkozás is kudarcot vallott. 

Innentől kezdve ritkultak a naplókban és leveleiben tett megjegyzései fülpanaszairól, rezignáció lett úrrá rajta, még ha a javulás reményét nem is veszítette el teljesen. Így írt 52. születésnapján, 1876. március 2-án, másfél évvel hallásának elvesztése után a naplójába: Amennyiben betegségem gyógyíthatatlan, szeretném, ha szenvedésemtől mielőbb megszabadulnék… 

1880 márciusában egy új hallókészülék, a Dentiphon híre még egyszer csalfa reményeket ébresztett benne, de a gyakorlati kipróbálás hamarosan felismertette vele, hogy épp olyan kevéssé használt, mint más kezelési módszer. 

A Dentiphont 1879-ben A. C. Turnbull fejlesztette ki Philadelphiában, és Európában éppen akkortájt vált ismertté. Ez egy kis hangtölcsérből állt, mely egy megfeszített selyemcérnán keresztül egy végdarabbal volt összekötve, amelyet a nagyothalló a fogai közé kellett, hogy vegyen. Az elképzelés bizonyára az volt, hogy a hangrezgést felfogja, és a fogakon keresztül csontvezetéses hallás útján a fülekhez vezesse. 

Smetana megsüketülésekor művészeti tevékenysége csúcspontján állt. Jelentős művek hosszú sorára tekintett vissza (operák, mint A brandenburgiak Csehországban, Dalibor, Libuše, Az eladott menyasszony, továbbá szimfonikus költemények, zongoraművek és kamaradarabok), és karmesterként a prágai zenei életet felvirágoztatta, mint előtte még senki más. Elcsodálkoztató látni, hogy süketségének döntő sorscsapása kompozícióira semmiféle befolyással nem volt. Éppen azokban a napokban, amikor hallását teljesen elveszítette, kezdte el Hazám című szimfonikus költeményeinek ciklusát, még ha ezeknél korábbi vázlatokra is támaszkodhatott. 1874 szeptemberétől novemberéig keletkezett a Vyšehrad első tétele és közvetlen utána írta vattába csomagolt fülekkel, mindössze 18 nap alatt Moldva című szimfonikus költeményét, mely Az eladott menyasszony című opera mellett a legjelentősebb művévé vált. Később, számos kisebb mű után következett az első e-moll vonósnégyes (1876), A csók (1876), A titok (1878), Ördögszikla (1881) című operák és egy második vonósnégyes d-mollban (1883). Megrendítő módon ábrázolta zeneileg Smetana Életemből (befejezve 1876. december 19- én) című vonósnégyesében a sorscsapását okozó fülzúgását, amely életében oly tragikus fordulathoz vezetett (6.3. ábra).

Ő maga adja ehhez a magyarázatot: Úgy gondoltam, hogy süketségem kezdetét ábrázolnom kell, és ezt oly módon kíséreltem meg, mint ahogyan a kvartettem fináléjában történik: az első hegedű négyvonalas E hangjával. Ugyanis a teljes süketségem bekövetkezte előtti hetekben esténként 6 és 7 óra között mindig kísértett az ász-dúr szextakkord ász, ész és cesz legmagasabb Piccola állású erős sípolása, fél, gyakran egész órán keresztül, megszakítás nélkül, anélkül, hogy bármilyen módon megszabadulhattam volna tőle. Ez napi rendszerességgel egyformán megtörtént, mint figyelmeztető jelzés a jövőt illetően. Ezért sorsom e szörnyű katasztrófáját az élesen sípoló E-vel törekedtem ábrázolni a fináléban. Ezért kell az E fortissimónak a mű egésze alatt végig jelen lennie. 

A megsüketült zenésznek bizonyára kijutott a reménytelenség, kétségbeesés és magány időszakaiból, összességében azonban szenvedését csodálatra méltó beletörődéssel, belső kiegyensúlyozottsággal, sőt humorral viselte. Még megsüketülése után is élénk kapcsolatot ápolt barátaival és a prágai zenei élettel. Önmaga megértetése feleségével és közelebbi hozzátartozóival minden nehézség nélkül, gyorsan sikerült az ajkakról való leolvasás segítségével. Egyébként a társalgáshoz egy írótáblát vagy papírlapokat használt, amelyekből sok hátra maradt. Gyakran azonban türelmetlen volt megvárni, míg beszélgetőpartnere írásban válaszolt és nyomban újabb kérdést tett fel. 

Smetana gyakran volt jókedvű, szívesen és sok humorral beszélt. Az Umělecká Beseda – egy művészegyesület – ülésein, amelynek egész életére tiszteletbeli elnöke is volt, az ő megjelenésekor mindig csak egy napirendi pont létezett: az ő elbeszéléseinek meghallgatása. Mindig is szokása volt, hogy hangosan beszélt. A süketség által elveszítette hangja feletti kontrollját, úgyhogy még hangosabbá vált, mint addig, és hangfekvése a túl magasból néha hirtelen a túl mélybe váltott. Ez a hallgatók számára kétségtelen kellemetlen benyomást tett. 

Smetana magas szintű zongoravirtuóz volt, és süketsége ellenére a művészi zongorajátékhoz való képességét még éveken keresztül megőrizte. Többször voltak nyilvános fellépései, még zenekari játékban is részt vett anélkül, hogy süketségét észrevették volna. Így 1880-ban, tehát 6 évvel megsüketülése után nyilvános hangversenyen előadta Chopin H-dúr noktürnjét és saját polkáját a-mollban, valamivel később pedig eljátszotta saját triója zongoraszólamát. Eközben történt meg, hogy a trió egy különösen szentimentális részén zenésztársainak hirtelen dühöngő hangon kiáltotta: Pianissimo! – a hallgatóközönségnek csak ekkor tűnt fel, hogy valójában egy teljesen süket zenészt hallgatnak. 

Smetana 1881. szeptember 28-án nyilvános koncerten személyesen vezényelte Libuše című operájának előjátékát. Ezzel kívánt hozzájárulni a leégett Nemzeti Színház újjáépítéséhez. Máskor is igen gyakran látogatta az operát. Mivel az előadott műveket többnyire kívülről ismerte, elegendő volt neki, hogy a színpadi eseményeket és a zenekar tagjainak valamint a karmester mozgását kövesse. Nem ritkán kritikus megjegyzéseket tett az ütemekre. Ha az ő műveinek egyikét tanulták be, ott ült a próbákon, és pontos utasításokat adott az egyes dallamok megszólaltatására. 

Komponálás közben az volt a szokása, hogy hangosan énekelt. Az elkészült tételeket zongorán eljátszotta családtagjainak vagy barátainak. Rém kellemetlen volt a hallgatóközönségnek, ha hangosan énekelt, pedig ezt az operajeleneteknél szívesen tette. 

Mivel abból, amit énekelt, semmit sem hallott, ezért soha nem abban a hangnemben énekelt, mint amelyikben játszott. Smetanának korábban tökéletes zenei hallása volt, és megsüketülése után is megtartotta a hang és dallam elképzelésének tehetségét, mint ahogyan ezt kompozíciói bizonyítják. Ugyanígy a zongorázáshoz szükséges mozgásérzéke is kiválóan fejlett volt. De nyilvánvalóan az énekhang és beszédhang hasonló szintű, hallástól független kontrolljára nem volt képes. 

Az elmebetegség 

Mint már utaltunk rá, Smetana süketsége nem hátráltatta alkotói munkáját. Nyolc év alatt számos jelentős műve keletkezett. De kb. 1882-től megbénult az alkotóereje. Smetana ezt nyomasztónak tartotta. Nagyfokú idegességről panaszkodott, mogorva ember lett, a zeneszerzés megerőltetővé vált a számára. Azonnal elfelejtette, amit írt, így rákényszerült, hogy újra és újra elölről kezdje az olvasást. A munkám zavarttá tesz, nagyon figyelmesen és lassan kell írjak, és állandóan a korábbi motívumokat keresem…

1881 telén elkezdett betegeskedni, állandó hidegérzet gyötörte, ami nyáron sem múlt. Makacs hörghurutot kapott. Hosszabb beszéd után gyakran olyan heves szúrást érzett a gégefőben, hogy órákig nem tudott dolgozni. Ő maga ezt hurutja következményének tartotta, barátai pedig úgy vélték, hogy ez a hangja túlerőltetésének következménye volt, ami a túl hangos beszédből és a komponálás közbeni, leggyakrabban tudat alatti éneklésből eredt. 1882 novemberében hirtelen összeomlás következett be. Smetana 1882. december 9-én írta: Nagy változás történt életemben! – Kb. 3 hete estefelé hirtelen elveszítettem a hangom, ez azt jelenti: a lehetőséget és képességet ahhoz, hogy gondolataimat kifejezzem. Maga az olvasás nehezemre esett. Nem emlékeztem az élő és történelmi személyek nevére, folyton csak kiabáltam: tje-tje-tje, és közte hosszú szünetek, amikor csak ültem nyitott szájjal. Senki sem tudott tanácsot adni, már orvost akartak hívni – késő este volt --, amikor a panaszok fokozatosan megszűntek. Újra tudtam olvasni, és emlékeztem minden névre. – Néhány nap múlva, kb. egy hét után az eset megismétlődött; még nagyobb mértékű volt, egy szót sem tudtam kiejteni. Azonnal ágyba fektettek, ahol lassan rendbe jöttem. – Az orvos minden csepp bort, sört, alkoholt megtiltott, és elmagyarázta, hogy ezt vértolulás okozza az agyban, és megtörténhet, hogy eszméletemet vesztem, sőt eszemet. Az agy szellemi munkája, a folyamatos süketség, a hallóidegek túlterhelése miatt feltehetőleg erős véráram tódult az agyba, amely, úgymond lemerevedett, és abban a pillanatban semmit sem fogott fel. – Az orvos mindennemű olvasást, amely negyedóránál hosszabb időt vett igénybe, valamint zenével való foglalkozást megtiltott, ha nem akarom egész zenei tehetségemet kockára tenni. Zenére még csak nem is gondolhatok, sem saját, sem idegen kompozíciókat nem olvashatok, de még gondolatban sem képzelhetem el, még akkor sem, ha mindez egy évig is eltarthatna. – Legfőbb ideje volt, már Prágában előjelei mutatkoztak, állandóan elégedetlen voltam, új kompozícióimat ki nem állhattam, és időnként annyira nyomasztottak, hogy egész testemben remegtem. Egész nyáron át hidegérzetem volt, és a viccelődéshez való kedvem napról napra csökkent. 

Ebből a csapásból, mely egy előrehaladott pusztulás előhírnöke volt, Smetana nem gyógyult már meg teljesen. 1883 nyarának végén minden erejének megfeszítésével még befejezte új zenekari művét, egy polonézt, a tervezett Prágai karnevál első részét. Még egy Shakespeare szövegét feldolgozó operán, amit Violának hívott volna és egy vonósnégyesen is dolgozott … de ezt már csak azért írom le, hogy az emberek megtudják, mi játszódik le egy zenész fejében, aki olyan állapotban él, mint én! 

1883 őszén alkalomszerűen zavarodottság lépett fel nála. Smetanának akusztikus és vizuális hallucinációi voltak, amelyek valóságáról meg volt győződve. Szobámba teljesen ismeretlen és különböző alakok hosszú sora lépett be a zárt ajtón keresztül, különösen csodaszép és jól öltözött hölgyek csapata. Nem értettem, honnan keveredett ide ez a nagy társaság és mit keresnek itt a magányomban. Ezeket a szép hölgyeket Prágába küldtem azzal a megjegyzéssel, hogy ott bizonyára jobban szórakoznának. 

Míg 1882 szeptemberében külleme még friss, ápolt volt, később szemlátomást romlott az állapota. Járása nehézkessé vált, barátait már nem ismerte meg az utcán. Végül már nem lehetett egyedül hagyni. Éjjel-nappal valakinek őriznie kellett, hogy ne okozzon bajt, vagy ő maga bajba ne kerüljön. Leggyakrabban csendes, búskomor volt, gyakran voltak érzéki csalódásai. Úgy képzelte, hogy barátok és tisztelők látogatják meg rendszeresen. Ekkor a nyitott ablaknál állt, meghajolt, és mindkét kezével integetett.

Írásos megnyilvánulásaiban is a fokozódó zavartsága érződik. Példaként egy 1884. január 19-ei levél: (Először csehül:) Kedves barát! nagy sietségben írok, hogy vásároljon nekem (innen németül folytatta) 20-30 postabélyeget piros nagy ötössel (ehhez lerajzolta a bélyeget) ha Prágába jövök, fizetem a tartozásom 30 Fl. (azután újra csehül) olyan dühös vagyok, hogy legszívesebben ágyúkkal lőnék bele. – Utóiratként aztán többek között: Ó Viola! Küldöm Önnek (barátnak) az első felvonás isteni dallamait, hogy Ön is gyönyörrel élvezhesse. Sokan angyallá tesznek! 

Később papírcédulákon Mozartnak, Beethovennek vagy ismeretlen személyeknek írt. Végül dührohamokat kapott, zavart lett, folyton menekült, gyakran órák hosszat kiabált, nem ismerte fel gyermekeit és családtagjait. Az intézetben megőrzött kórtörténetéből kivehető, hogy tápláltsági és erőnléti állapota rossz; a gyengeségtől alig tudta magát lábon tartani, vizelési és székelési problémái voltak, csak folyékony táplálékot tudott magához venni. Rosszul aludt, gyakran órák hosszat kiabált; beszéde artikulációs zavarok következtében érthetetlen volt. A jobb szájzuga mélyebben volt, mint a bal; bal arcfele ingerlés hatására mozdulatlan maradt. Gyakran tett kézmozdulatokat, mintha egy zenekart vezényelne. Dr. Wenzel Walter, a kezelőorvosa, Smetana utolsó napjait a következőképpen ábrázolta. „Egy csevegő vénember a sezlonon ide-oda csúszkált. Smetana betegsége már régóta elhúzódott, süketsége jelentős mértékben rontott az állapotán. Tudata teljesen elhomályosult, és közben nagyon nyugtalan volt. Annak ellenére, hogy már nem tudta magát ellátni, a kirobbanó affektusaival nem engedélyezett sem magának, sem környezetének megnyugvást. Meggyőzni nem lehetett. Nem hallgatott senkire. Szerencsére nem volt erős, könnyen ártalmatlanná lehetett tenni. A táplálékot elutasította, ezért etetni kellett. Smetana beszéde kezdetben bénultan elmosódott volt, később az érthetetlenségig romlott. A látogatók közül már senkit sem ismert fel. Tiszta időszakai nem voltak. Nem voltak, csak eszméletvesztései és hallucinációi. A betegség visszafejlődésére vagy gyógyulásra egyáltalán nem volt remény. Testileg a mester csont és bőr volt, a megtestesült rothadás. Lassan elmúlt. Jobb kezével verte az ütemet, morgott közben, miközben igyekezett hangszereket utánozni, diszharmonikus időközönként hirtelen szokatlan erővel olyan hangot adott ki, minthogyha erős csapást mért volna a török dobra: bumm! Néha nevetett, a félkegyelműek megtört, sóhajtáshoz hasonló nevetésével. 1884. május 12-én már számítani lehetett Smetana halálára. A szemeiből eltűntek az ezüstös szikrák, a nyugtalanság tompultságba váltott, a kezek csak gyengén remegtek. Smetana arcbőre megsárgult, „a párnáról úgy emelkedett elő, mint egy mártír fejének fametszete. Alsó állkapcsa megsüllyedt, a száj félig nyitott volt, a lélegzet fokozatosan rövidült. Délután fél ötkor kilehelte lelkét.”

A boncolás lelete

A holttestet a csehországi patológiai-anatómiai intézetbe szállították, ahol dr. Hlava professzor boncolta és balzsamozta be. Smetanát a prágai Vyšehrad temetőjében temették el. 

Prof. Dr. Hlava boncolási lelete: „A holttest egy kb. 60 éves férfi, kistermetű, gyenge csontozatú, alultáplált. A felhám a törzsön zsugorodott, az arcon szederjes, úgyszintén az ajkak nyálkahártyáján is, a kötőhártyák azonban vérszegények. A nyak rövid, szokványos szélességű, a mellkas lapos, rövid; a has beesett; mindkét oldali térdkalács környezetében hámhorzsolások. A koponya részarányos, ovális, 17 cm hosszúságú, 14 cm szélességű, kb. 1,5 cm vastagságú. Porozitása kifejezett. Belső felszíne sima. A keményburok feszes, vérszegény; felső öblében frissen alvadt vér. A pókhálóhártya megvastagodott, kifejezettebben a bal homloklebeny majd az agytető területén, ahol jelentéktelen Pacchioni granulomák is találhatók. A tarkólebenyek feletti lágyagyhártyák vékonyak, az agytekervényeken a következő elváltozások láthatók a normálishoz viszonyítva: leginkább feltűnő, hogy szélesebbek és kisebb számúak, mint más agyak esetében. A középső agytekervény szokványosan 1 cm széles, itt 2 cm szélességű. Kifejezetten fejlett a 3. bal agytekervény (Locus Broci), ahol a lágyagyhártya szorosan fedi az agy felszínét. Ténylegesen a megvastagodott részein nem eltávolítható. A metszéslapokon észlelhető, hogy az oldalkamrák kitágultak. Az agyvíz víztiszta; az agybelhártya (ependyma) bár sima, de kötött. Az agykéreg többnyire elvékonyodott, legfeljebb 3 mm vastagságú, megbarnult, csillogó és csaknem szklerotikus. A törzsdúci magvak ellapultak, szokványos állagúak. A farkasmag (nucleus caudatus) kb. 4 mm-es (ellentétben a normális 2 mm-es szélességgel). A III. agykamra kitágult, belhártyája finom, durva, fakó, a kis visszerek szélesek és durvák. A IV. agykamra kitágult. A belhártyája durva, szemcsés, csillogó, megbarnult színű. A striae acusticae igen jelentéktelen, a jobb oldalon 2, bal oldalon csak 3 található, melyek feltűnően szűkek, megszürkültek. A kisagy puha és halvány. A híd és nyúltvelő állaga megtartott. A szürkeállomány pigmentált, hasonlóan a nyúltvelőben is. A hallóidegek mindkét oldalt vékonyak, elszürkültek és a szokásosnál szűkebbek. Az agyalapi visszerek (?) fala megvastagodott. Az agy tömege 1250 gramm. Mindkét tüdőben lebenyi májasodás észlelhető. A bal szívfél kissé tágult. Kifejezett érelmeszesedés a szív és a verőérbelhártyákon. A máj és a vesék barna sorvadása látható. A többi lágyrészben érdemi elváltozás nincs. Az elmeszesedett combverőérben egy szorosan tapadó vérrög található. 

Diagnózisok: Leptomeningitis chronica, praecipue loborum frontalium. Poriencephalitis chronica. Hydrocephalus internus chronicus. Atrophia cerebri rubra. Ependymitis granulosa ventriculi quarti, subsequente atrophia striar. acustic. Atrophia nerv. acustic. Pneumonia lobularis bilat. Atrophia universalis.” 

Epilógus

Nem merül fel kétség afelől, hogy Smetana süketségét a belső fül, illetve a hallóidegek megbetegedése okozta. Ezt támasztják alá a fülzúgás, amelynek kezdetben legalábbis magas hangszínű jellege volt; a kettőshallás, a járulékos szédülés, annak a képtelensége, hogy egy zenekari mű egyes hangjait elkülönítse, és végül a gyors és teljes süketséghez vezető lefolyás. Mindezek olyan tünetek, amelyek egy középfülbetegségre ebben a formában nem jellemzőek. Mint ahogyan az alkalmazott terápiából következtethető, az őt először kezelő szakorvos, Zaufal először fülkürthurutra gyanakodott. Később azonban visszavonta diagnózisát, és felismerte, hogy süketsége belső fül érintettségű. Politzer egyértelműen „labyrinthusbénulás”-ról beszélt. A belső és középfül eredetű nagyothallás fontos differenciáldiagnózisa még Smetana életében, legalábbis betegségének késői stádiumában vetődött fel. 

A kenőcskúra alkalmazásának ténye nem feltétlenül igazolja azt a következtetést, hogy a süketség kórokaként a luest felismerték volna; ugyanis egyrészt nem ismert, milyen kenőcsöket alkalmaztak a kúra során, másrészt ilyen jellegű kenőcskúrákat nem specifikus kezelésként is megkíséreltek. A luest, mint a belső fül érintettség okát először Schwarte (1868) és Gruber (1873) írta le, és Smetana megsüketülése idején egy egészen új, élénken vitatott nézőpont volt. Tröltsch, akivel Smetana Würzburgban konzultált, részletesen kifejti ezt a kórképet fülészeti tankönyvében. Ezért nem kizárt, hogy Zaufal vagy Tröltsch vagy Politzer erre a lehetőségre is gondoltak, és mivel ehhez a diagnózishoz pontos bizonyíték nem állt rendelkezésre, legalább a kezelési kísérletet terelték ilyen irányba. A kúra, amelynek Smetana alávetette magát, minden részletében megfelelt az akkori orvostan előírásainak. 

Schwartze például a híres tankönyvében (1885) a labyrinthus lueses megbetegedéséről írja: „A kezelés minden esetre szifilisz ellenes, ahol a kórelőzmény biztonsággal alkati luest állapított meg, tekintet nélkül arra, hogy a fülbetegség kezdetekor más tünetei is lettek volna a testen. A legbiztosabb kezelés a kenőcskúra, amelyet pozitív eredmény bekövetkeztekor sem szabad túl korán félbeszakítani. A kenőcskúra alatt a hallószervet minden ingertől meg kell kímélni. A környezetet teljes csend kell uralja, lehetőség szerint minden zajt ki kell iktatni. A füleket és az egész fejet a hangos hangok tompítása érdekében vattakötés borítja…” 

Napjainkban a belső fül, illetve a hallóideg megbetegedésére a tünetek alapján meglehetősen pontosan következtethetünk. Smetana esetében a lues kóroki diagnózisára, mint domináns betegségre, az 1875-től haláláig lezajló események, panaszok alapján alapos gyanú merül fel. 

Amikor azonban a lues diagnózisa az egyetlen betegségként merül fel, amely kétségkívül magyarázhatna minden jelenséget, amely Smetanánál 1875- től haláláig fellépett. Ez különösen egyértelművé válik, ha azok időrendi sorrendjét tekintjük. A következő kép tárul elénk: 

1874. április 12: egy „gennyes fekély” kialakulása. Ez elsődleges tünetnek (PA) és ezáltal a betegség első manifesztációjának tekinthető. A fertőzés időpontja kb. 1874. március közepére tehető. 

7 héttel a PA után torokfájás, amely kb. 5–6 hétig tart; 
13 héttel a PA után kiütések a testen; 
15 héttel a PA után a fültünetek kezdete; 
27 héttel a PA után gyakorlatilag teljes süketség; 
8,5 évvel a PA után az agyi tünetek kezdete rohamszerűen fellépő afáziás zavarokkal; 
10 évvel a PA után halál bekövetkezte szellemi eltompultság és súlyos kahexia kíséretében. 

A kezeletlen lefolyású lues tankönyvszerű ábrázolása alig lehetne tökéletesebb. A kezdeti tünetek igazolhatóan 18 napon túl manifesztálódtak; a tankönyvek szerint ezek rendszerint 2–3 hétig tartanak. A hosszantartó, mérsékelt torokfájás és a száj- és garatnyálkahártya specifikus enantémája (specifikus angina) a generalizált exantémával együtt a másodlagos stádium gyakran felismerhető tüneteihez tartoznak. Ezek a tankönyv szerint 6–8 héttel az elsődleges tünetek után lépnek fel, miközben további 3–4 hét után gyakran egy maradvány exantéma marad hátra. Jelen esetben a torokbántalmak 7 héttel, a kiütések 13 héttel az elsődleges tünetek után kezdődtek. Egy hallóideg megbetegedés elkülönülten, vagy az egyensúlyidegek részvételével leggyakrabban 10–16 héttel a PA után lép fel, a teljes süketség az első 6 hónapban azonban ritka. Smetanánál a fültünetek 15 héttel a PA után kezdődtek, és 6 hónap után fellépett a süketség, de további 6 hónapig még hallásmaradványok álltak fenn. A központi idegrendszer lueshez kapcsolódó megbetegedései a tankönyv (Schaltenbrand) szerint a fertőzés után 8–10 évvel várhatóak. A progresszív paralízis általában annál előbb alakul ki, minél idősebb az egyén a fertőzés időpontjában. Így az inkubációs idő pl. 16–20 éves korban történt fertőzés esetén átlagban 17,2 év, 41–45 éves kor között történő fertőzés esetében pedig 8,7 év. Smetana 50 éves volt amikor a gennyes fekély keletkezett; a lappangási idő az idegrendszeri megbetegedés manifesztációjáig 8,5 évet tett ki. Egy kezeletlen progresszív paralízis átlagos időtartama valamivel több, mint 2 év, azután a betegek az általános elgyengülés következtében meghalnak. Smetana kb. 1,5 évvel az első központi idegrendszeri tünetek jelentkezése után hunyt el. 

De nemcsak a kórjelenségek időrendi sorrendje tipikus a szifiliszes eredetre, hanem számos résztünet és megfigyelés is. Ehhez tartozik mindenekelőtt a makacs fülzúgás és a kettőshallás. Rendkívül jellemző a változékony hallásképesség, amely újra és újra a javulás jeleit színlelheti. A lueses belső fül betegségnél a halláskárosodás mellett gyakran a vestibularis funkciók kiesése is bekövetkezik, amely gyakran alattomosan és észrevétlenül lép fel, vagy amelyet csak alkalomszerű szédülés kísér. Smetanának ilyen átmeneti, gyenge egyensúlyzavarai voltak, de ezek látszólag sosem kötötték ágyhoz, és ezeket nem kísérte sem hányás, sem rosszullét, mint ahogy ez más labyrinthus betegségeknél (pl. Morbus Méniere) jellemző szokott lenni. Sokkal inkább egy luetikus belső fül érintettség szindrómájába illeszthetők be. 

Egy feltételezett tipikus Méniere betegséghez hasonlatos kór diagnózisa ellen szól a gyorsan bekövetkező teljes süketség, továbbá a tulajdonképpeni rohamok hiánya. A fültünetek azonban érelmeszesedéssel sem magyarázhatók, ugyanis egy olyan érelzáródás, mely csak a mindkét oldali aa. auditivae internaékre korlátozódott, elképzelhetetlen. Ennek az agy vérellátását is olyan nagymértékben kellett volna korlátoznia, hogy súlyos központi idegrendszeri góctüneteknek is meg kellett volna jelenniük, mint pl. az artéria basilaris trombózisánál. Smetana azonban megsüketülése után 8 évig testi és szellemi frissességben alkotott, és a boncolási lelet sem támaszt alá ilyen feltevést. Éppoly kevéssé tekinthető a süketség a belső fül bevérzése következményének, mint ahogy azt Heveroch vélte. Egy ilyen vérzés mindig azonnali, hirtelen fellépő süketséget okoz, nem pedig, mint Smetana esetében, egy több hónapon keresztül elhúzódó progresszív hallászavart. Ezen túlmenően gyakorlatilag mindig egy oldalon lép fel; Smetanánál azonban csekély időbeli különbséggel mindkét fül érintett volt. 

A betegség utolsó stádiumát progresszív paralízisnek, esetlegesen tabes dorsalisnak is tekinthetjük. Erre a betegségre különösen jellemző a fokozott hidegérzet, a hirtelen jelentkező, heves gégefájdalmak (laryngeális krízis!), a neuraszténiás panaszok, az időszakos beszédzavarok, melyek meglepően gyorsan, egy napon belül visszafejlődnek, a járás megváltozása, a súlyos artikulációs és nyelési zavarok, ingerültség és végül a kahexia. 

A kórkép a klinikai tüneteket tekintve vitathatatlanul egyértelmű. A lueses megbetegedés diagnózisa a boncolási jegyzőkönyvben is bizonyítottnak tekinthető. A jegyzőkönyvből jelentős leletként a homloklebeny feletti lágyagyhártyák megvastagodása emelhető ki. A lágyagyhártyák homloklebeny feletti megvastagodása a progresszív paralízisnek tulajdonítható (poriencephalitis frontalis chronica), melyet rendszerint a gyulladással érintett területeken egy idült fibrotizáló lágyagyhártya-gyulladás kísér. A jegyzőkönyvben továbbá utalás történik az agy és lágyagyhártyák közötti összenövésekre is. Ez is a progresszív paralízis diagnózisát támasztja alá. Az idült specifikus lueses gyulladásos folyamat (encephalitis) keretébe tartozik továbbá az ependymitis granulosa valamint az agykamrák kitágulása, mivel az encephalitis mindig állományfelszívódással jár. Bár többen gondolták úgy, hogy az agy bonclelete agyi szklerózisra jellemző, ez ellen szól az, hogy a jegyzőkönyvben az agyi szklerózisra jellemző gócos elváltozásokról említés nem esik. Sem lágyulásra vagy vérzésre, sem az egyes kérgi területek granularis elváltozásával járó körülírt sorvadásos folyamatra utaló adatok nem találhatók, melyek ritka keringési eredetű folyamatoknál megfigyelhetőek. A jegyzőkönyv alapján nem áll fenn az agyállomány éreredetű sérülésére utaló érdemi adat. Az agyalapi erek arteriosclerotikus elváltozásai gyakran megfigyelhetők, melyeknek önmagukban nincs diagnosztikus értékük. Ha az összefoglaló diagnózisokban elsőként a leptomeningitis chronica, praecipue loborum frontarium és poriencephalitis chronica kerülnek említésre, akkor ez arra utal, hogy a boncoló orvos is, akinek közvetlen benyomása lehetett a betegség kórfolyamatáról, ebben látta a döntő folyamatot. 

A belső fül a lues minden stádiumában érintett lehet. Zange nyomán patológiai-anatómiai szempontból ennek 2 formája különböztethető meg: 1. túlnyomórészt gyulladásos (II. luesnél latens, cerebri és connatalis) és 2. túlnyomórészt degeneratív (metaluesnél: tabes, paralízis). Smetanánál a nagyothallás közvetlenül az exanthema megjelenése után, tehát a második stádiumban kezdődött. Ez alapján a túlnyomórészt gyulladásos formáról lehetett szó. Ez a leptomeningitis részeként a 8. agyideg és a belső fül érintettségével jár, mely a belső fülre is Epilógus 101 ráterjed, ahol az idegi elemek másodlagos degenerációjához és a perilymphatikus terek kötőszövetes átépüléséhez vezet. 

Smetana betegsége pontosan kirajzolódik előttünk: az egyes tünetek, azok időrendi kifejlődése, a patológiai-anatómiai leletek egyértelműen a lues diagnózisára utalnak. De ez csak az orvosi szempont, a keret, melyben egy sors teljesedett ki. Ugyanis nemcsak Smetana betegsége létezett, hanem egy beteg ember is, Smetana, egy szokatlanul zseniális személy, akit a sorscsapás éppen ott ért, ahol a legsebezhetőbb volt. A művészi elhivatottsága mellett az alattomos betegsége elleni küzdelme képezi kórtörténetének legmélyebb emberi, tragikus oldalát. 

Irodalomjegyzék 

• Buchner, A. M.: Opera v Praze. Praha, 1985. Panton. 
• Bartos, F.: Smetana in Briefen und Erinnerungen. Praha, 1954. 
• Beck, O.: Syphilis des Ohres und seiner zentralen Bahnen. In Handbuch der Hals-Nasen Ohren Heilkunde von Denker und Kahler. Berlin, 1926. Bd. 7. Teil 2, S. 656. 
• Gruber, J.: Über Syphilis des Gehörorgans. 1873. Arch. Ohr. Hk. 6. 144. 
• Haskovec, L.: Die Krankheit Smetanas. Rev. V neurol.a psychiatrii, 1925. 22:211.
• Heveroch, A.: Über die Krankheit Smetanas. Casopis lekaruv ceskych, 1925. 64:370.
• Lehrbuch der chirurgischen Krankheiten der Ohres. Stuttgart, 1885. S. 376. 
• Lhotsky J.: Psychiatrisches zur Krankheit und Todesursache Friedrich Smetanas. München, 1959, Med. Wschr. 101:91. 
• Meggendorfer, F.: Luigene Geistes und Nervenkrankheiten. In Lehrbuch der Nerven und Geisteskrankheiten. Hrsg. Von H. W. Gruhle. Halle, 1952. 392. 
• Miloslav, M.: Bedřich Smetana. Budapest, 1956, Orbis. 
• Rost, G. A: Lehrbuch der Haut-und Gesehlechtskrankheiten. Berlin, 1948. 
• Srychnovsky, E.: Smetana. Stuttgart-Berlin, 1924. 
• Schaltenbrand, G: Die Nervenkrankheiten. Stuttgart, 1951. Aufl. S. 686. 
• Schwartze, H.: Arch. Ohr. Hk. 4. 251. 1868. zit. Nach v. Tröltsch. 
• Tröltsch, A. V.: Lehrbuch der Ohrenheilkunde mit Einschluß der Anatomie des Ohres. Leipzig, 1881. 7. Aufl. S. 591. 
• Turnbull, C. S.: Das Audiophon und Dentaphon. 1880. Zschr. Ohr. Hk.9. 58. 
• Wagemax, W.: Das audiologisehe Bild der Lues des Gehörorgans. 1958. Acta oto-laryng. 49:165. 
• Zange, J.: Erkrankungen des Ohres bei Lues Münch. 1929. Med. Wschr, 114:3.
• Zdeněk, N.: Bedřich Smetana: Válogatott zenei tanulmányok. Fordította: Jiřy Szántó. Budapest, 1963. Zeneműkiadó, 46–58