A magyar költészet napja – Kosztolányi Dezső fej-nyaki daganata és életének utolsó évei

Április 11-én, József Attila születésnapján, ünnepeljük a magyar költészet napját. Prof. Dr. Gerlinger Imre PhD, az MTA doktora, egyetemi tanár, fül-orr-gégész szakorvosunk Kosztolányi Dezső életének utolsó éveit bemutató írásával tisztelgünk a jeles napon.

Kosztolányi Dezső (1885–1936) fej-nyaki daganata és élete utolsó 3 évének kálváriája

Kosztolányi Dezső (1885–1936) a Nyugat első nemzedékének volt a tagja, többek között Babits Mihály, Balázs Béla, Szép Ernő, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Gellért Oszkár és Csáth Géza mellett. Egyike a legderűsebb magyar költőknek. Szabadkán született, ahol édesapja (Kosztolányi Árpád) fizika-kémia szakos tanár, gimnáziumigazgató volt. Apai nagyapja bankpénztáros, 1848/49-es honvédszázados, Bem seregében szolgált, személyesen ismerte Kossuth Lajost, beszélgetett Petőfivel, s ő tanította meg unokáját írni, olvasni és angolul is. Édesanyja, a francia származású Brenner Eulália révén unokatestvére volt Brenner József, írói nevén Csáth Géza, a tragikus sorsú zseniális zenekritikus, orvos és novellaíró. A szabadkai középiskolából magyartanárával történt nézeteltérése miatt kicsapták, ezért magántanulóként Szegeden érettségizett. 1903-ban iratkozott be a budapesti bölcsészkarra. Négyesi professzor stílusgyakorlatain kötött örök barátságot többek között Babitscsal, Juhász Gyulával, Füst Milánnal és Karinthy Frigyessel. Unokatestvére, Csáth Géza mellett talán Karinthy Frigyes volt a legjobb barátja, akivel nem mentek a szomszédba groteszk ötletekért, humoros jelenetekért. Sokszor eljátszották, hogy öregkorukban, a szenilitás végső határán, hogy fognak egymásnak gügyögni. Sajnos tévedtek, hiszen alig múltak 50 évesek, amikor lezárult írói pályafutásuk.

Első verseskötete 1907-ben jelent meg „Négy fal között” címmel, amelyet Ady kivételével az irodalmi közélet nagyon jól fogadott. Ez mély nyomot hagyhatott benne, hiszen amikor Trianon után felfokozódott az Ady-kultusz, akkor egy hires pamfletjében kifejtette, hogy szerinte az Ady-kultusz kizárólagossá tétele akadályozza a magyar líra kibontakozását. 1913-ban kötött házasságot Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven írt novellákat, regényeket. Jellemző Kosztolányira, hogy nászútjukon feleségét Párizsban még a hullaházba is elvitte. Egyetlen fiuk, Ádám, 1915-ben született. A házasság viharos volt, számos szétköltözéssel, majd kibéküléssel tarkítva. 

Kosztolányi fiatal kora óta hypochonder volt, rettegett a betegségektől, különösen a fertőzésektől és a könnyű kalandok következményeitől félt. Ismerjük el, hogy a jóképű, atletikus alkatú fiatalembernek erre meg is volt minden alapja. Akkor is bújta az orvosi lexikonokat, amikor nem volt beteg, kérdéseivel és kétségeivel gyötörte ideggyógyász unokaöccsét valamint testvérét, a szintén orvos Árpádot is.

„A szegény kisgyermek panaszai” (1910) egy tisztalelkű felnőtt férfi gyönyörű megnyilatkozásai. A doktor bácsi itt még „áldott aranyember, ő ír medicinát, keserűt, édest, sárgát, vagy lilát”, ő a „titkok tudója és csupa titok”. Egy évtizeddel később a „A rossz orvos” című regényében ennek ellenkezőjét is bemutatja. Gasparek Artúr a begyöpösödött orvos megtestesítője, aki szerint az újabb elméletek semmit sem érnek. Magabiztos és fölényeskedő hozzáállásával egy 3 éves fiúcska halálát okozta. A diftériát nem ismerte fel, közönséges náthával kezelte a gyermeket. A fiúcska az utolsó kötelék volt szülei megromlott házasságában, aztán a sírhalom örökre összefűzte a két gyászoló embert, akik életük hátralévő részében az orvost vádolták.

Teljesen más karakternek ábrázolja az „Édes Anna” nagyszerű Moviszter doktorát, aki önzetlenül gyógyít, de nem szereti az emberiséget. Kosztolányi szerint az emberiség holt fogalom, „minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Emberek vannak, nincs emberiség”. E sorok mögött nem nehéz a forradalmaktól idegenkedő Kosztolányira ráismerni. Mint sok írástudó és művész, Kosztolányi az első napokban még támogatta a tanácsköztársaságot. A bukás után az Új Nemzedék című lap Pardon rovatának szerkesztője lett, amelynek cikkei vitriolos hangon szólnak a tanácsköztársaságról és annak vezetőiről. Emiatt éles támadások érték Kosztolányit mind jobb-, mind baloldalról. A Pardon-cikkek mindegyike névtelenül jelent meg, s nehéz kideríteni, melyiket írhatta pontosan Kosztolányi, mivel többen is írták azokat. Az akkori jobboldal képviselői közül Szabó Dezsővel támadt éles vitája.

Amíg halálos betegségének tünetei nem jelentkeztek rajta, két orvos állott igazán közel a költőhöz. Az egyik unokatestvére, Csáth Géza volt, akivel összefűzte a narkománia iránti fogékonyság, akit gyakran mentegetett együttérzéssel, mintha csak érezte volna, hogy egyszer neki is szüksége lesz azokra a fájdalmat enyhítő üvegcsékre. A másik orvos barátja Ferenczi Sándor (1873–1933), Sigmund Freud közeli munkatársa és barátja, a hazai modern pszichoterápia egyik előfutára volt. Szemlélete nagy hatással volt Kosztolányira, a pszichoanalízis erősen hatott a költőre, ennek ékes tanúbizonysága az „Édes Anna”.
Kosztolányi nagykanállal habzsolta az életet, két végén égette a gyertyát, kivételes tehetségével rablógazdálkodást folytatott. Életeleme volt a vers, a novella, a műfordítás, a nyelvművelés, irodalmunk képviselete külföldön (PEN Club), miképpen a társadalmi és társasági élet is, amelynek népszerű szereplője volt. Életvitele megkívánta a vélt vagy valós serkentőket, számolatlanul szívta a cigarettákat, vedelte a feketekávét és korán megkóstolta a kokain mámorát is. Súlyos szénanáthája miatt – az anyai ágon – patikus rokonsága rendszeresen ellátta kokainnal, amit ecsetelőként használt. Feleségének tűnt fel – bár szeszes italt nem fogyasztott, hogy mindig olyan volt, mint aki kissé mámoros. Később talált rá a kis üvegcsére, amelyben az ajzószert rejtegette.

Kosztolányi daganatos betegsége

Betegsége 1933 nyarán, nem sokkal az „Esti Kornél” című kötete megjelenését követően jelentkezett. Bal oldalon, alul a fogínyén, két hiányzó foga helyén egy szilvamagnyi, érzékeny bíbor-vörös folt keletkezett. „Rákom van!”– közölte feleségével, aki nem először hallotta ezt hipochonder férjétől. Fogorvosa kamillateás öblögetést és meleg borogatást javasolt. A nyár folyamán még számos fogorvost felkeresett, ők is helybenhagyták a kamillás borogatást és valóban, mintha kissé halványodott volna az elváltozás. Időközben sorra jelentek meg kitűnő versei a pesti Naplóban (Kereplő, Ének a semmiről). Július közepén egészségi állapotára hivatkozva lemondta a Dubrovnikban megrendezett PEN konferencián való részvételét. Gyerekkori barátja, a Szabadkán orvosként dolgozó, íróként is tevékenykedő Munk Artúr hiába várta a magyar tagozat elnökét, helyette Schöpflin György és Radó Antal képviselték a magyar színeket. Nyár végén Tátraszéplakra utazott, ahol belgyógyászati kivizsgáláson esett át, negatív eredménnyel. Hazafelé menet ellátogatott a felvidéki Nemeskosztolányba, hogy láthassa ősei rezidenciáját és a családi kriptát. Ezután türelmetlenül sietett haza, hiszen életeleme volt az írás, a munka. Az ínyén lévő folt tovább kellemetlenkedett, ezért ősszel felkeresett egy fogorvos tanársegédet. Egy ideig még lápiszos ecsetelésben részesült, aztán a rágás irritálása elleni védekezésül 1933 őszén egész alsó fogsorára aranyhidat kapott, mondván, hogy a híd számos pillére jobban elosztja a rágóterhelést. A költő kezdett egyre inkább rászokni a fájdalomcsillapítókra, majd felkereste a III. sz. Sebészeti Klinika professzorát, Ádám Lajost, aki megnyugtatta a kétségbeesett Kosztolányit, és javasolta a szövettani vizsgálatot. Két héttel később a kebelbeli jó barátot, a fiatal szájsebész tanárt, Simon Bélát keresték fel Ádám professzorral együtt. Kosztolányiné visszaemlékezése szerint a konzíliumon a következő hangzott el férje szájából: „Huszonöt éves barátság fűz hozzád, elvárom tőled, hogy mondd meg az igazat mi történhetik? Legfeljebb főbe lövöm magam!” Ádám professzorral ellentétben Simon a műtéti megoldás híve volt, és leszerelte az aranyhidat. A nem szűnő fájdalmaira titokban használt morfiumot tartalmazó üvegcséket Kosztolányiné október 26-án fedezte fel. 1933 decemberében Kosztolányi felkereste Török Lajost, a korszak neves dermatológus professzorát: „Kérem, én itt nemcsak hámhiányt, hanem hámszaporulatot is látok. Tessék holnap eljönni a Poliklinikára és majd meglátjuk” – jegyezte le Török szavait Kosztolányiné. A karácsonyt Ludaspusztán, a szintén orvos öccsénél töltötték, közben pedig gyűltek „A bús férfi panaszai”. Mire szilveszterezni visszajöttek Budapestre, megszületett a Simon Lajos által levett szövettani vizsgálat eredménye is: nyálkahártya-laphámrák. Mindenesetre Kosztolányi számára az Ádám professzor által közölt fedődiagnózis az „epulis” lett.

1934. január 6-án lemondták a francia nagykövetnél esedékes szokásos éves látogatásukat, ugyanis ezen a napon Ádám professzor elektrokauterrel kiégette a kóros szövetet, ami mai szemmel nézve nem jelenthetett végső megoldást. (A regionális nyirokmirigyek kezeléséről nem esett szó, napjainkban viszont az ilyen típusú betegségben ez egy kulcskérdés a klinikus számára). A regionális nyaki régiók elhanyagolásának egyik magyarázata talán az lehetett, hogy akkoriban a stockholmi Radiumhemmet intézet munkatársai, Berven és Lindblom professzorok világraszóló eredményekről számoltak be a rádium műtét nélküli, rákgyógyító hatását illetően. A biztató eredményekről az Orvosképzés egyik 1935-ös száma is beszámolt. Kisfaludy Pál (1890–1956) a sugárártalom egyik neves hazai mártírja is Stockholmban tanulta a sugárterápiát. A másik lehetséges magyarázat, hogy Ádám professzor, Kosztolányi egyik legnagyobb rajongója, nem akarta metszésekkel elcsúfítani kedvenc költője arcát. Nem állt egyedül a sugárterápia túlbecsülésével, hogy később annál nagyobb legyen a csalódás. Mindenesetre a helyi érzéstelenítés kitűnően sikerült, Kosztolányi derűs volt, dicsérte orvosa ügyességét és még a műtősnő kecses bájait is. Harmadnap iszonyú fájdalmak közepette mentő szállította vissza a Fasor Szanatóriumba, ahol felesége visszaemlékezései szerint azonnal ölő mérget követelt. A tüneti kezelés azonban meghozta eredményét és hamarosan erdélyi felolvasó körútra vállalkozott (1934. április 8–15).

Marosvásárhelyen újra fájdalmai jelentkeztek, itt Czakó József doktor vizsgálta meg, állkapocs- és nyaki nyirokmirigy szarkómát véleményezett. Hazafelé jövet Kolozsvárott Koleszár doktor megoperálta, viszont mai szemmel nézve nem világos, hogy Erdélyben mire alapozták a szarkóma diagnózisát, és Koleszár pontosan milyen műtétet végzett.

Hazajövetele után – mivel sebe nem gyógyult – 1934. április 17-én Ádám professzor részleges mandibula reszekciót végzett, amelyet kéthetes szanatóriumi pihenés követett. Ezúttal – a daganat kiterjedt volta és az operáció nagysága miatt – az érzéstelenítés nem hatott a korábbihoz hasonló mértékben. Budapesten közben szárnyra kapott a pletyka: Kosztolányi Dezső rákos beteg.

A korábban már említett szabadkai orvos, gyermekkori barát és író, Munk Artúr talán túl szigorú, mikor „a nagy sebész súlyos tévedéséről ír”, szerinte „radikális műtéttel megmenthette volna a költő életét, ha kiszedik a daganat szomszédságában ülő fertőzött mirigyeket. Kosztolányit, a költőt kímélték. Nem akarták elcsúfítani, bíztak a rádiumban és ez lett a veszte”. Kétségtelen, hogy a daganatkezelés az elmúlt háromnegyed évszázad során rengeteget fejlődött (citosztatikumok, fejlettebb sebészi technika, új rekonstrukciós módszerek, célzott sugárkezelés, biológiai terápia stb.), ennek ellenére még napjainkban sem lehetne garantálni egy ilyen típusú betegségben a végleges gyógyulást.

Három sugárkezelés Stockholmban

1934. június közepén a kielégítő állapotban lévő költő orvosai egybecsengő tanácsára Stockholmba utazott, ahol a híres Radiumhemmetben Berven professzor betegeként 19-e és 25-e között naponta másfél órán keresztül 5 gramm rádium töltetű ágyúval kapott besugárzást. Egy diakonissza-otthonban szállt meg feleségével. A Radiumhemmet 5251/1934. számú Radiumjournal-ja a fizikai adatok mellett sémás ábrát is közöl a besugárzott területről. A diagnózis: „Cancer. Reg. Sublingualis”. A leírásokból megállapítható, hogy a költő 3 mezőben kapta a besugárzást: a bal oldali musculus sternocleidomastoideus előtti nyirokcsomó-áttétre, a bal oldali reszekált mandibula helyére és a submentalis területre. A kiszolgáltatott dózis a besugárzási mezők sorrendjében 22.500, 15.000-15.000 mg/óra volt. A rádiumot 6 cm távolságból, 5 mm-es szűrésekkel sugározták be. Mai szemmel nézve lehetetlen megállapítani, hogy Kosztolányiné valóban Stockholmban hallotta-e először a karcinóma diagnózisát, mindenesetre az ő kifejezett kérésére, férjével nem közölték ezt a hírt. A kezelés befejezését követően a magabiztos skandináv professzor „gyógyultan” és abban a reményben küldte haza kliensét, hogy szeptemberben megismétlik majd a kezelést. Kosztolányi a kezelés során kitűnő kapcsolatot ápolt kezelőorvosaival.

A sugárkezelés okozta seb viszonylag hamar begyógyult, a költő hízni kezdett, de általános állapota egyre romlott, legyengült. Fájdalomcsillapítókon élve jelentek meg újabb remekművei: a „Lear-király” fordítása, híres versei közül a „Marcus Aurelius”, a „Skandináv ciklus”, a „Száz sor a testi szenvedésről”, a „Hajnali részegség”. 1934. szeptember 24-28-ig ismét Stockholmban találjuk, ahol kisebb dózisú ismételt kezelést kap; Berven 1934. szeptember 14-i levele arról tanúskodik, hogy ismét ő gondoskodott a költő szállásáról, de ezúttal nem a korábbi otthonban foglalt helyet számára. 1935 tavaszát az akkori Jugoszláviában töltötte Kosztolányi (Ragusa, Lovcsen, Cetinje, Leszna, Spalató, Susosk).

1935 augusztusában nejével a visegrádi újságíró-üdülőbe mentek, ahol egy új szerelem lobbantotta lángra költői fantáziáját, mert testi vágyakról már aligha lehetett szó. Itt az üdülőben nyaralva ismerte meg Radákovich Máriát, akivel több mint egy évig tartott a kapcsolata. Kosztolányi hirtelen a válásra is kész volt, felesége pedig mindent elkövetett a házasság megmentéséért. Időnként halálosan megfenyegette Máriát, de annak férjével is próbált szövetkezni. A költő és új szerelme között a kapcsolattartást a hű barát, Füst Milán vállalta, aki hozta-vitte a szerelmes leveleket. A „Szeptemberi áhítat” gyönyörű sorait is Máriához írta a fülig szerelmes költő a Nyugat októberi számában: „Mily pantheizmus játszik egyre vélem, hogy századok emlékét visszaélem?”

Hazatértét követően nyár végén lázas lett, hasfájás jelentkezett, és tífusz gyanújával szállították be az Üllői úti Herczog Klinikára. Nyaki nyirokcsomó-áttétei már a nyaka mindkét oldalán noni kezdtek: az újabb áldiagnózis a Pfeiffer-féle mirigyláz (mononucleosis) volt, gondolván, hogy azt kedvére kutathatja lexikonokban vagy a Larousse medicale lapjain. 1935 decemberében feleségével Tátraszéplakra és Poprádra utaztak, ahonnan rendszeresen írt Radákovich Máriának. Karácsonyra egyedül utazott el édesanyjához és öccse családjához Szabadkára.
1936 vízkeresztjén a végtelenül legyengült költő ismét orvoshoz fordult, s vállalkozott még egy harmadik stockholmi utazásra. Ezt megelőzően háztartási alkalmazottjuk esküvőjén már sem enni, sem inni nem tudott, a beszéd is nehezére esett. A svéd fővárosban ezúttal csaknem egy hónapig maradtak a kedvelt diakonissza-otthonban. Ezúttal csak 3 kezelés történt egy 3 grammos rádium ágyúval, február 27-e és 29-e között. A svéd fővárosból ekkor még mindig bizakodva a következőket írta Máriának: „javul állapotom, kijárok, s reménykedem is. Berven tanár bízik felgyógyulásomban. Jégszekrény ez a Skandinávia én azonban hiszek az életben."Ez volt utolsó levele Radákovich Máriához és utolsó éve is.

Érdekes, amit a fagyos svédekről írt: 

„Hallgatnak ők is, én is hallgatok,
de csöndjeink nem érnek össze végül,
mivelhogy én magyarul hallgatok,
s ők svédül."

Március elején Berlinen keresztül utaztak haza, ahol a Collegium Hungaricumban szálltak meg, ahol ismét rosszul lett, de két magyar orvos segített utazóképes állapotba hozni. Szinte menekültek az 1936-os Berlin fagyos légköréből. Mindössze fél napja volt Budapesten, amikor a János szanatóriumba kellett szállítani, majd nem sokkal ezután a Szent János Kórház B pavilon 111-es szobájába került. Barátai, mindennapos látogatói – Babits Mihály, Márai Sándor, Asher Oszkár – virágoskertté változtatták szobáját.

A „Februári óda” volt egyik utolsó, megrázó verse:

„Kések között, a végzet a vállamon,
téged dalollak, még nyomorékul is,
száj nélkül is, szájamban sebbel,
emberi nagyság.”

Élete utolsó időszakának tolmácsolója Ascher Oszkár volt, őt egyedül volt képes elviselni maga mellett. Kedélye még a pokoli kínok között sem hagyta el: „Mehr Luft” – írta Goethe sokat idézett „Mehr Licht” kívánságára utalva. Hamarosan szepszis, majd később tüdőtályog lépett fel nála, amely betört a mellüregébe.

Halála előtt még necrectomiát végeztek nála. Összesen 9 műtéten és 11 transzfúzión esett át. Utolsó szavait kezelőorvosához, Hauber főorvoshoz intézte: „Meglásd, én meghalok!” A halála előtti napokban váratlanul megkönnyebbült, fájdalmai megszűntek. Az exitus november 3-án délelőtt, 11 óra 6 perckor következett be. A halálhír közlésekor a folyosón tartózkodó Kosztolányiné eszméletlenül esett össze, fia csendesen zokogott az ágynál. Az egyik apáca lefogta Kosztolányi szemét, összekulcsolta kezét. Az évekig tartó betegség által meggyötört, lesoványodott arc kisimult a halálban. Olyan volt, mintha békésen aludna. A fehér szoba csupa gyász volt. Az orvosok, akik már sok halált láttak, könnyeztek, az ápolónők sírtak. Nagyszerű költő, egyike a legnagyobbaknak halt meg az Új Szent János Kórház 111-es szobájában. A Nyugat folyóirat decemberi emlékszáma 1936-ban számos nekrológot közölt a kortársaktól, barátoktól.

1936 márciusában Márai Sándor ajánlására Kosztolányi még egy konzíliumra vállalkozott: felkeresték a fiatal Manninger tanítványt, a tehetséges sebészt, Hauber László főorvost. Hauber 3 alkalommal operálta meg 1936 áprilisa és júniusa között Kosztolányit. (Mai szemmel átgondolva valószínűleg valamilyen blokkdisszekciót végzett egy vagy több részletben, vagy külön-külön mindkét oldalon, mindenesetre úgy gondolta, hogy a harmadik műtétet követően a költő nyakán már nem maradtak daganatos nyirokcsomók). Sajnos azonban a második műtét után – valószínűleg a bal oldalon (?) – facialis paresis maradt vissza, a beteg többször szorult transzfúzióra, mesterségesen kellett táplálni. A lábadozás időszaka ugyan bíztatónak ígérkezett, de jelentkeztek a többször sugarazott nyakon végzett műtétek ismert szövődményei: bőrelhalás, nyaki fisztula kialakulása. A szövetlehalások a gégeporcokra és a csontokra is kiterjedtek, arcának eltorzulása miatt plasztikai műtéten is átesett. (Mai szemmel nézve szinte érthetetlen, hogy a nyaki blokk-disszekcióra miért ilyen későn került sor? A műtétet Crile már 1906-ban leírta, ezek szerint 30 évvel később a beavatkozás még nem volt rutineljárás hazánkban. Vagy talán valóban túl sokat vártak a korabeli kollégák a rádiumkezeléstől.)

Valamennyi napilap beszámolt róla, hogy júniusban Georges Duhamel francia orvosíró – aki Kosztolányi révén lett a Magyar irodalom nagy tisztelője – meglátogatta a kórházban fekvő Kosztolányit. Az orvos megrázóan búcsúzott írótársától, hiszen tisztában volt a prognózissal.

Augusztus 8-án a nyelőcső sipoly tünetei mellett gégevizenyő lépett fel, ezért az ügyeletes orvos kénytelen volt tracheotomiát végezni. Nyelni már nem tudott, Katzenstein-féle csepegtető klizmával pótolták a folyadékot, ismét transzfúziók következtek. Ezekben a napokban kétségbeesett édesanyja is meglátogatta beteg fiát. A légcsőmetszést követően papírfecniken érintkezett a külvilággal: „Tedd, hogy éljek!” – könyörgött Haubernek, s időnként a humora is felcsillant: „Lázálmaimban ön kínai volt. Beszéltem erről Önnek? 400-féle kínai nyelv van.”

Epilógus

Orvostörténeti szempontból szerencsés körülmény, hogy mind Babits Mihály, mind Kosztolányi Dezső összeköttetésbe került a Radiumhemmettel. Elis Berven professzor, aki történetesen Babits kórtörténeti és szövettani metszeteit is konzultálta, Kosztolányit három alkalommal kezelte Stockholmban. A háborúktól megkímélt Hemmetben a precíz dokumentáció eredményeképpen mindkét költő kórrajza megmaradt. Babits Mihálynak a rádiumkezelésről írott esszéje – „Gondolatok az ólomgömb alatt”– jól ismert. Sokkal kevésbé ismert, hogy Kosztolányi is megörökítette írásban a stockholmi rádiumkezeléseket, s szinte tudományos igényű tanulmányban ír a rádiumról, annak különböző sugárzásairól, de elsősorban a Rádiumhemmetről és Elis Berven professzorról. Rádiumhemmet című írását 1934. szeptember 5-én keltezte, tehát akkor, amikor az 1934-es második radium kezelésre érkezett Stockholmba.

Kosztolányi szinte tudósi pontossággal írta le a rádium történetét, a Hemmet rádiumkészletét, a betegek kezelési és gondozási rendjének akkor egyedülálló formáját. Bervenről így ír: „Nem sokáig kell őt keresnem. Alighogy belépek az alacsony kapun, egy fiatalosnak látszó, feketehajú, kékszemű 49 éves férfi jön elém és mosolyogva rázza kezem. Ujjain észreveszem a radium fehér sebeit.” Kosztolányi jellegzetes és legendás zöld tintájával megírja az akkor 24 éves, 1910-ben alapított Intézet statisztikai adatait a rádiumkezelés eredményeiről, kémiai, biológiai hatásairól és közben egyetlen szóval, utalással sem említi, hogy nem látogatóként, vendégként, hanem betegként került oda. Betegként, aki ugyanúgy a rádiumtól várja gyógyulását, mint a többi sok ezer ember, a világ minden tájáról. Kosztolányi szenvedéseiből kitűnik, hogy még halálában is Babits Mihálynak volt méltó társa. Olyan vibráló költői tünemény volt, akinek életműve nélkül szegényebb lenne irodalmunk. Halála után Babits az alábbi sorokat vetette papírra:
“Kevés író foglalkozik annyit betegekkel és orvosokkal, mint Ő. S mikor maga került szemtől szembe a Rémmel, megdöbbenve néztük rettenetes és hosszú küzdelmét, melyet szinte mindannyiunk nevében vívott meg. Utolsó versei, melyeknél őszintébbet és fájdalmasabbat sohasem alkotott, a magyar líra legnagyobb magaslataihoz érnek föl. A halálról szólnak – az Ő haláláról s mindannyiunkéról.”

Aztán 15 hónappal később, 1938. február 10-én Babits is elindult a Kosztolányiéhoz hasonló szenvedések útján. Kosztolányi síremléke a Kerepesi temetőben található. A Tábor utcai ház falán, Budán emléktábla őrzi emlékét. 

Irodalomjegyzék 

• Szállási Á. Kosztolányi, az orvosok és a betegsége. Orvosi Hetilap 1985; 26 (52): 3218–3222.
• Gyenes Gy. Adatok Babits Mihály betegségéhez (in: Mint különös hírmondó) PIM; Budapest: 1983. 293–298.
• Kosztolányi D. Radiumhemmet Pesti Hírlap 1934.
• Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső Árky Kiadó; Budapest: 2004.
• Márai S. Kosztolányi Dezső meghalt. Az Újság 1936; 12 (252): 7.
• Karinthy F. Eltemettük Kosztolányi Dezsőt. Az Est 1936; 17 (255): 7.
• Gyenes Gy. Kosztolányi és Babits sugárkezelése. Szépirodalmi, életrajzi és egyéb emlékek. Magyar Tudomány 1998; 11: 1354–1366.
• Gyenes Gy. Radiumhemmet. Kosztolányi Dezső stockholmi kezelésének története és dokumentumai. Orvosi Hetilap 1986; 127 (48): 2949–2951.
• Ascher O. Az utolsó szavak. Nyugat 1936; 12: 444.
• http://irodalom.elte.hu/mta/kd_besz.html „most elmondom, mint vesztem el” Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai
• http://dda.vmmi.org/kal1937_08-09_01, Munk Artúr: A beteg Kosztolányi. Délvidéki Digitális Könyv- és Képtár
• http://www.rtlklub.hu/musorok/21szazad/videok/87661
   

Forduljon szakembereinkhez!

A Budai Egészségközpontban öt helyszínen több mint 300 neves szakorvos magánrendelését keresheti fel mintegy 45 szakterületen. A személyre szabott ellátásról képzett, hosszú ideje együtt dolgozó szakembergárda gondoskodik. 24 év tapasztalatait és több mint 450.000 ügyfelünk visszajelzéseit figyelembe véve folyamatosan azon dolgozunk, hogy a hozzánk fordulók számára igényeik és idejük tiszteletben tartásával a lehető leghatékonyabban szervezzük meg a gyógyító tevékenységet.