Újabb, fontos jelenség a sokszakmás, a közfinanszírozásra igényt nem tartó, járóbeteg-szakrendelőként működő orvosi magánvállalkozások számának növekedése. E vállalkozások egy adott földrajzi területre koncentráló praxisközösségek. Jellegzetességük a relative szerény volumenű pénzügyi befektetés, valamint az a törekvés, hogy betegeik drágább diagnosztikai, valamint fekvőbeteg-ellátási igényét a közfinanszírozásban, a részt vevő orvosok fő munkahelyén oldják meg. (A hazai szülész-nőgyógyász magánrendelők működése évtizedek óta klasszikus példája ennek a tevékenységnek.) Szerintem ez a piac természetes reakciója azokra a feldolgozatlan konfliktusokra, elmaradt reformlépésekre és megválaszolatlan kérdésekre, amikkel az egészségpolitika nem tud mit kezdeni.
A háziorvosi kör már magánvállalkozó, rohamosan értékét vesztő finanszírozással. Az alkalmazotti szakorvosi kör kiszolgáltatott, egzisztenciális problémáikat tudományos igénnyel nem analizálják. Ezért az orvosok saját kezükbe veszik sorsuk irányítását: külföldön próbálkoznak, vagy magánszolgáltatási pozíciókat építenek ki. E problémákkal kormányzati szinten eddig nem tudtak megbirkózni, nem látszanak olyan tervek, hogy az egészségpolitika megpróbálná érdemben befolyásolni e folyamatokat. Pedig az orvostársadalommal kialakított aktív partnerkapcsolat nélkül radikális szervezeti átalakítás jó eséllyel nem végezhető. Az elmúlt három évben megvalósuló egészségpolitika egyik sarkos eleme az önkormányzati tulajdonban levő fekvőbetegintézetek államosítása volt. E folyamat a közalkalmazotti jogviszonyban dolgozó orvosok egzisztenciáját pozitívan érintő változást eddig nem hozott. Az ágazatvezetés által nagy vívmányként beállított ellátásszervezési reform, a betegutak reorganizációjának kétséges értékei szakorvosi szinten csak rontották a bizalmi indexet, s a szervezési terhek növekedéseként súlyos elégedetlenségek forrásává váltak. Az egészségügyi béremelés ilyen ütem mellett nem tudja az orvostársadalmat felrázni, az pedig nyilvánvaló, hogy nagyobb ütemre az országnak objektíve nincs lehetősége. Az alkalmazott orvos bizonytalan jövőképe a kreatív doktorokat lépésekre kényszeríti, a szakorvosokat a közfinanszírozott intézményrendszerből a magánvállalkozások felé tereli. Természetesen ma még nem szakadhatnak el teljesen a közfinanszírozotti rendszertől: nagy hányaduk félvagy negyedállásban, netán fizetés nélküli „közreműködőként”, de megtartja a jogosultságot a drága diagnosztika vagy a fekvőbeteg-ellátáshoz való hozzáférés céljaira, de érdemi szakmai működésük már a magánrendelőkben zajlik. Azt várom, hogy az egészségpolitika ezeket a folyamatokat felismeri, analizálja és a politikai vezetés felé korrekt módon interpretálja.
Megoldásként nem tudok mást elképzelni, mint a 2001-ben már napirenden volt szabadfoglalkozású orvosi jogállás újragondolását. Reális jövőképnek gondolom az OEP és a szabadfoglalkozású szakorvos közötti ellátási szerződések rendszerét, amelyben a doktor szakmai indokok alapján dönti el, hogy betegét járó- vagy fekvőbeteg -ellátási formában kezeli, s ezeket a döntéseket remélhetőleg jól átgondolt finanszírozási rendszer kereteiben hozza. A hazai közfinanszírozott egészségügyi ellátással kapcsolatos lakossági elégedettségi mutatók közül legfontosabbnak annak vizsgálatát tartom, hogy mekkora összeget költ el a polgár a kötelező járulékok és adók mellett egészségügyi ellátásra a már egyszer leadózott nettó jövedelméből. A szakirodalomban hozzáférhető adatok szerint (s itt most a hálapénzről írott munkákat mellőzzük) ez az összeg stabilan növekszik. Az e területen piacvezető Budai Egészségközpont Kft. saját privát járóbeteg-árbevétele is ezt a tendenciát tükrözi: 2008 óta éves szinten stabil 20 százalék körüli növekedést mutat. A nyilvánvaló okok (a várakozás elkerülése, jobb ellátási körülmények, „többletfigyelem” stb.) mellett magunk egyre inkább egy új, egészségtudatos viselkedési attitűd megjelenését tartjuk elsődleges tényezőnek. Ennek lényege az, hogy nő azon rétegek aránya, akik keresik azt a partnert, aki e preventív gondolkodás jegyében nyújt ellenőrizhető és szakmailag megbízható szolgáltatást korrekt számla kíséretében. Ugyanakkor elvárják ettől a szolgáltatótól, hogy betegség esetén az ott megszokott színvonalon kapjanak segítséget. E réteg használja egészségpénztári (vagy alternatív biztosítási) forrásait, de kész anyagi áldozatokra is, ha a helyzet úgy kívánja. Ha közfinanszírozást vesz igénybe, keresi a co-payment (az OEP-források kiegészítése) útján vásárolható többletszolgáltatások lehetőségeit is.
A Budai Egészségközpont Kft. orvosi egzisztenciavállalkozásként indult, majd banki és kockázati tőke bevonásával finanszírozta növekedését. 2001 és 2004 között tisztán privát járóbeteg-ellátást nyújtott, majd 2004-ben az Országos Gyógyintézeti Központ gerincsebészeti osztályának közbeszerzési eljárásban elnyert ún. funkcionális privatizációjával létrehozta az Országos Gerincgyógyászati Központot. Az elmúlt kilenc évben mintegy kétmilliárd forint invesztícióval modern, sokszakmás intézet jött létre, amelynek közel 250 dolgozója van, s alkalmazotti és szerződési jogviszonyban mintegy 160 orvossal szolgáltat 47 szakterületen. 2012-es árbevétele 3,2 milliárd forint volt, pozitív nullszaldós üzleti eredménnyel.
A betegellátás szakmai felelősségvállalásán túl az intézményi működés pénzügyi felelősségét is magunkra vállaltuk. Modern technológiákat vezettünk be, nagy ívű szakmai programokat indítottunk. A nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt pozícióinknak köszönhetően jelentős külföldi kutatási forrásokhoz jutottunk, jutunk, ebből önálló kutatási műhelyt finanszírozunk. Bevételeink döntő többsége a magánellátásból s nem kis részben a külföldi betegek ellátásából keletkezik. Az orvostulajdonosi döntési kompetenciának köszönhetően az ezekből származó profitot a közfinanszírozott gerincsebészeti tevékenységünk veszteségeinek finanszírozására fordítjuk. Köztudott, hogy a közfinanszírozásban egyes ellátások térítési összegei köszönő viszonyban sincsenek a tényleges költségekkel, s ez különösen az intézetünk vezető profilját jelentő komplex gerincsebészeti beavatkozások (deformitás- és daganatsebészet, időskori elváltozások stb.) tekintetében igaz. Belső kontrollereink 2012-ben 220 millió forintra tették a veszteségpótlás összegét.
A magán- és a közfinaszírozás egyidejű jelenléte a korábbi években sok problémát vetett fel, amit jogászaink az ÁNTSZ és az OEP illetékeseivel egyeztetve oldottak meg. Ellátási rendszerünk transzparens, egyértelműen különválasztva e két finanszírozási formát és az azokért nyújtott ellátásokat. Hatékonyságunkat demonstrálja, hogy ilyen tekintetben betegpanasz évek óta elvétve fordul elő. Cégünket nemcsak a szektor általános pénzügyi problémái sújtják, de például az a szégyenletes egészségügyi bérfejlesztési rendelet is, ami a közfinanszírozásban nagy súllyal jelen levő intézetünk dolgozóit kizárta a kedvezményezettek köréből. Hitelállományunk magas, de annak költségeit a kedvezményes MNB-kamatozásra való konverzió mérsékelte. Fejlesztéseinket egyéb források híján lényegében csak a privát és kutatási árbevételeinkre tudjuk alapozni. Állami fejlesztési forrásokhoz eddig nem sikerült hozzájutnunk, a különféle pályázati lehetőségektől sajnálatosan távol tartottak minket a cégtípusunkra vonatkozó kizáró kiírási feltételek.
Hiszünk abban, hogy a hazai közellátás átalakulása előbb-utóbb javuló pénzügyi környezetet teremt, s veszteségeink mérséklésével forrás teremtődik technológiai fejlesztésekre és alkalmazottaink béremelésére. Addig viszont (késői Batthyány- Strattmann-epigonként) saját jövedelmünkből finanszírozzuk azt a népegészségügyi szükségletet, amit minőségi gerincsebészeti ellátás címen fogalmazhatunk meg.
Dr. Varga Péter Pál
az Országos Gerincgyógyászati Központ főigazgatója
Figyelő, Medicina Top 200
Nógrádi Erzsébet, 2013. október 18.
