Orrpolypózis és sírgyalázás - a négyszer eltemetett Joseph Haydn története

Joseph Haydn 1732-ben egy kis osztrák faluban, Rohrauban született. Kerékgyártó édesapjának 2 feleségétől összesen 17 gyermeke született, Joseph a második legidősebb volt a sorban. A felnőttkort csupán 2 fiú- és 3 leánytestvére érte meg.

A fiatal Haydn évekig kottamásolásból, tanításból és orgonálásból tartotta fenn magát. Egy bérelt bécsi padlásszobában írta első operáját (A sánta ördög), mely nagy sikert hozott számára, ugyancsak ekkortájt komponálta első zenekari szimfóniáját és vonósnégyeseit. 

1759-ben Morzin gróf csehországi birtokain vállalt zeneigazgatói állást, majd egy évvel később boldogtalan házasságot kötött egy bécsi parókakészítő lányával, Anna Maria Keller-el. 

Valószínűleg Morzin gróf birtokán figyelt fel a zeneszerzőre Esterházy Pál gróf, aki kismartoni (Eisenstadt) zenekarához hívta másodkarmesternek. A gróf egy év múlva meghalt, utóda testvére, I. Esterházy „Pompakedvelő” Miklós (1714-90), a fertődi kastély későbbi építtetője lett, aki a szolga-viszony ellenére kedvelte Haydn-t, s egy idő után a zenekar vezetését is rá bízta. Ezt követően Haydn csaknem 3 évtizedet töltött el az Esterházy család szolgálatában egészen 1790-ig, miközben világhírnévre és jelentős vagyonra tett szert számtalan szimfónia, szonáta, zenekari mű és opera komponálásával.

I. Esterházi Miklós halála után a zenekar feloszlott, Haydn egy Bécshez közeli kis faluban, Gumpendorfban (Steingasse nr. 73) vásárolt egy gyönyörű házat, s hatalmas vagyonából bőkezűen támogatta a szegényeket és a rászorulókat.

Küzdelem az orrpolypózissal

A tekintélyes életkort megélt Haydn alapvetően nem volt beteges ember, azonban édesanyjához hasonlóan több mint 3 évtizedes küzdelmet folytatott recidív orrplypózissal járó krónikus rhinosinusitisével, s a betegség akut exacerbációival. Az orrpolypózisáról tanúskodó, a zeneszerző által lejegyzett legkorábbi beszámoló 1783. április 8-ra tehető, ekkor a következő sorokat küldte Bécsbe a kiadójához (Artaria): „Szerencsétlen, állandóan visszatérő orrbetegségem miatt most képtelen vagyok dolgozni. Az új dalokat illetően 1-2 hét türelmet kérek, akkor már fejem visszanyeri korábbi erejét” (1).

Hosszú élete folyamán Haydn rendkívül tapasztalt pacienssé vált; tisztában volt a betegsége természetével, jól tudta, hogy a tünetek megszűntét az időnként elkerülhetetlenné váló műtétektől várhatja. 

De vajon ki lehetett az időközben nemzetközileg is ismertté vált zeneszerző kezelőorvosa, s milyen sebészi módszert alkalmaztak akkoriban? Első életrajzírójától, Georg August Griesinger-től (1769- 1845) származik a következő feljegyzés: „Haydn sokat panaszkodott az orrpolypok okozta orrdugulásra, ami miatt az eisenstadt-i kolostorban (Friars of Charity) 30 év alatt 3 műtéten esett át” (5). A korszak kedvelt műtéti megoldása a ligatúra volt; a polypok eredete alá egy fémből készült vékony hurkot vezettek, majd a néhány napig tartó ligatúrát követően az anaemiássá vált vagy elhalt polypokat minimális vérzés kíséretében eltávolították. 

Ugyancsak Haydn-tól származik a következő idézet is: „Meg kell szabadulnom ettől a nyavajától, hogy rohadna meg a föld alatt. Anyám is ugyanettől szenvedett, bár szerencsére hosszú életet élt meg” (8).

A kismartoni Friars of Charity kolostor sebészének nevét egészen a múlt század közepéig homály fedte. A bécsi hasonló nevű kolostor dokumentációjából derült ki, hogy Kismartonban az Esterházy család sebésze egy Leo Koch nevű szerzetes volt, akit 1777. április 17-én szenteltek pappá (6).  

Koch minden bizonnyal tagja volt annak az orvoscsoportnak, mely a kismartoni 3 műtét közül legalább az egyiket végrehajtotta. A ligatúra technikáját egyébként a módszer viszonylag könnyű volta miatt, valamint azért is kedvelték akkoriban, mert kevés vérzéssel járt, halálos szövődmény pedig szinte sosem fordult elő.

Mai tudásunk szerint Haydn negyedik műtétjét Bécsben egy Johann Alexander Knight of Brambilla (1728-1800) nevű sebész végezte.  Brambilla egyébként II. József császár (a mi kalapos királyunk) udvari sebésze volt, akinek hozzáállásával és orvosi ténykedésével Haydn nagyon elégedetlen volt. Haydn egy másik életrajzírója, Albert Christoph Dies (1755-1822) vetette papírra a következő sorokat (3). 

„Haydn-nak ismételten sebészi beavakozásoknak kellett alávetni magát, azonban elégedetlen volt még a híres Brambilla tevékenységével is. Annak ellenére, hogy a híres sebész az orrcsontja egy darabját is eltávolította, tökéletesen nem tudta panaszmentessé tenni” (8).

Brambilla 1781-ben megjelent „Instrumentarium Chirurgicum Viennense” című monográfiájában részletesen ismertette technikáját és bemutatta műszereit (2). A monográfia egy példánya, valamint Brambilla kedvenc rhinológiai műszerei a Bécsi Orvostörténeti Múzeumban vannak kiállítva (1. ábra). Minden bizonnyal ezeket használta Haydn 4. műtéte során is.  

Hosszú élete folyamán Haydn elismert, híres, megbecsült és gazdag muzsikussá vált. Számos külföldi meghívást kapott, így két alkalommal Angliába is ellátogatott. Az első meghívást Anne Hunter, Haydn dalainak szövegkönyvírója (English Canzonettas, Hob. XXVIa Nos. 25-30) tolmácsolta, s az utazásra 1791-92-ben került sor. Első angliai tartózkodása során a zeneszerző természetesen konzultált Anna Hunter férjével, a kor leghíresebb, Haydn által is nagyra becsült angol sebészével John Hunter-al (1728-1793) is. Hunter természetesen egy 5. műtétet ajánlott, azonban a Brambilla által végzett korábbi 4. műtét miatt érthetően szkeptikussá vált Haydn visszautasította az ajánlatot. 

Dies monográfiájából ismeretes, hogy Hunter akkoriban naponta sok-sok sikeres műtétet végző kiváló sebész volt (3). Haydn ugyan egy ideig eljátszott a gondolattal, de végül visszautasította a felajánlott műtétet. Néhány nappal Haydn hazautazása előtt Hunter megkérte, hogy sürgősen keresse fel őt rendelőjében. A váróban üldögélő gyanútlan Haydn-t ekkor néhány robosztus beteghordó megragadta, becipelték a műtőbe, s lekötözték egy székbe. Időközben műszeres tálcájával együtt megjelent az operációra felkészült Hunter is, de a rúgkapáló Haydn egyértelművé tette, hogy nem veti magát alá a beavatkozásnak, s keserű szájízzel hagyta el Londont. 1792 nyarán Bécsben a tanítványa lett többek között Beethowen is, de ez a kapcsolat nem volt sikeres (8).

Haydn második londoni utazására 1794-ben került sor, azonban néhány hónappal korábban a híres sebész, dr. Hunter váratlanul meghalt. Haydn második látogatása során készítette híres tusrajzát a zeneszerzőről George Dance (2. ábra).  Haydn-nak nagyon tetszett ez az alkotás, többször megjegyezte, hogy ez a legjobb róla készült portré. Érdekes, hogy a tusrajzon a krónikus melléküreg-betegségre utalóan Haydn szája jól láthatóan nyitva van 
(4, 8). Annak ellenére, hogy III. György angol király is szívélyesen marasztalta, elhagyta Angliát, s végleg hazatért Bécsbe (8).

A maszkon jól kivehető a jobb arcfél elődomborodása. Tekintettel arra, hogy a magas kort megért Haydn jól dokumentálhatóan orrpolypózisban szenvedett, ez az elváltozás nem származhatott malignus melléküreg betegségtől.

Haydn temetése

Amikor Haydn 1809. május 31-én kora hajnalban meghalt, Bécs már két és fél hete Napóleon csapatainak megszállása alatt volt. II. Ferenc császár időközben Magyarországra menekült, viszont Napóleon, tisztelete és elismerése jeléül díszőrséget állíttatott Haydn háza elé.

Haydn temetésére másnap, június elsején került sor a kis gumpendorfi temetőben (Hundsthurmer Str.). A háborús körülmények miatt méltatlanul kevesen búcsúztatták a világhírű zeneszerzőt. Másnap Haydn öccse, Michael szervezte meg a helyi templomban a gyászszertartást.

Haydn csodálóit nagyon elkeserítette, hogy a temetés nem volt méltó a zeneszerző rangjához és társadalmi státusához, ezért két hét elteltével egy francia zenerajongó bárónő Vivent Denon közreműködésével a bécsi Schottenkirche-ben egy második gyászszertartásra került sor, s a híres tanítvány, Amedeus Mozart Requiem-je is felcsendült. Bár ezt a második gyászszertartást a megszálló franciák szervezték, a meghívottak között ezúttal ott voltak a bécsi felső tízezer tagjai is, s francia és osztrák katonák együtt álltak díszőrséget a ravatalnál. Szomorú tény, hogy a szertartást követően csak öt évvel később került sírkő a sírra egy tanítvány, bizonyos Sisigmund Neukomm jóvoltából (8).

Rosenbaum visszaemlékezéséből tudjuk, hogy amikor a koporsó fedelét a sírásó Joseph Demuth – aki 11 évvel korábban a halottat elföldelte – kinyitotta, döbbenten tapasztalták, hogy a holttest koponyája nem volt a sírban (10). Esterházy teljes titoktartást kért a jelenlévőktől, s azonnal értesítette a bécsi rendőrfőnököt (Joseph Graf Sedlnitzky). A rendőrség azonnal tudta, hogy hol kell keresni a tetteseket.

Akkoriban nyílt titok volt Bécsben, hogy egy iskolázott emberekből álló csoport elhunyt bécsi polgárok – főleg hírességek - koponyáit gyűjti. Ennek a csoportnak a tagjai a dr. Franz Joseph Gall által kidolgozott elmélet, a craniológia (későbbi nevén frenológia) követői voltak; az elmélet szerint a legfontosabb emberi tulajdonságok az agy bizonyos részeihez köthetők, s a koponya alakjának külső vizsgálatával fény deríthető arra, hogy ezek a központok az agy melyik részében vannak.

Követői között olyan hírességeket találunk, mint pl. Goethe, az ifjú Metternich, vagy Bécsben pl. számos vezető beosztású orvos, tanáremberek, Johann Nepomuk Peter az alsó-ausztriai börtönök parancsnoka (5. ábra), s az a Carl Rosenbaum (6. ábra) is, aki jelen volt Haydn temetésén, s később a koporsó felnyitásánál is, mint II. Esterházy Miklós volt személyi titkára. 

A cranioscopián – a koponya külső vizsgálata – alapuló módszert a széleskörű társadalmi tiltakozás hatására II. Ferenc császár rendeletileg betiltotta már 1801-ben, azonban a koponyák begyűjtése és tanulmányozása titokban tovább folytatódott. 

Rosenbaum valószínűleg bosszút akart állni Esterházy hercegen, aki csak Haydn közbenjárására engedélyezte, hogy titkára feleségül vegye a tehetséges szoprán énekesnőt, Therese Gaszmann-t, Haydn legtehetségesebb tanítványát. Az esküvő másnapján aztán Esterházy felmondott Rosenbaumnak.

1820. november 23-án, miután a tettesek ígéretüknek megfelelően visszaszolgáltatták a temetés másnapján észrevétlenül kiásatott koponyát, Kismartonban szinte titokban, zárt körben sor került a holttest és koponya együttes, immáron 3. elföldelésére, ezúttal gyászszertartás és requiem nélkül. Ekkor még senki sem sejtette, hogy a két bűnös nem a valódi koponyát szolgáltatta vissza, hanem egy a gyűjteményükből találomra kiemelt koponyát adtak át a hatóságoknak.

További meglepetések

A Haydn koponyája körüli kultúrtörténeti szégyen elmúltával, 1838-ban Johann Peter Nepomuk a halálos ágyán megkérte feleségét Karolinát, hogy a házukban egy üvegkabinetben őrzött Haydn relikvivát adja oda kezelőorvosának Dr. Carl Hallernak, aki a bécsi orvosprofesszori kar egyik megbecsült tagja volt.  Haller 1852-ig saját házában őrizte a relikviát, majd tovább adta Carl von Rokitansky professzornak, a Bécsi Anatómiai Intézet akkori igazgatójának. 

Rokitansky ezt követően 26 éven keresztül szintén bécsi otthonában (Alsgasse 40) őrizte a koponyát, s a vendégeinek szervezett házimuzsikálások alkalmával büszkén mutogatta azt. Utóda, Richard Heschl professzor örökölte a koponyát, amit aztán kiállított az Anatómiai Intézet Múzeumában 1878-81 között. Az új igazgató, Kundrat professzor további 11 évig a Múzeumban hagyta a koponyát, majd 1893-ban, két évvel halála előtt megkérte Rokitynsky legidősebb fiát Hanst, hogy vegye vissza a relikviát. 

Hans ezt követően 2 évig a saját házában (Wiedner Hauptsrasse 51) őrizte az üvegkabinetet, amit közben teljesen felújíttatott. Az üvegkabinet titkos fiókjában ekkor találta meg azokat a Rosenbaum által írt leveleket, amelyeket a sírgyalázó titokban tartott. A felsorolt professzorok számára a koponya eredetét egyértelműen igazoló bizonyíték nem állt rendelkezésre. A hatóságokat valószínűleg azért nem érdekelték a koponya körüli pletykák, mert a 3. kismartoni temetéssel lezártnak tekintették az ügyet. 

1895-ben a Rokitansky testvérek (Hans, Victor, Karl és Prokop) az üveg kabinetet további megőrzésre átadták a Bécsi Zenekedvelők Egyesülete (Gesellshaft der Musikfreunde) számára, s az az egyesület múzeumában volt kiállítva (Bösendorferstrasse 12) egészen 1954-ig. 

Antropológiai vizsgálatok

Amikor a Gesellshaft der Musikfreunde 1909-ben új igazgatót választott, annak egyik első intézkedése volt, hogy a múzeumukban egy üvegkabinetben őrzött koponya eredetéről megbizonyosodjon. Az akkori bécsi anatómia professzort, Julius Tandlert kérték fel, hogy a rendelkezésére álló legmodernebb módszerekkel igazolja, hogy a koponya valóban Haydn koponyája. Mindaddig Rosenbaum és Johann Nepomuk Peter craniológiai beszámolója – melyet tudományos értékűnek jóindulattal sem nevezhetünk – volt a leghitelesebb forrás: „A zenei érzék, ahogy azt Gall bemutatta a  Bevezető című művében, nagyon jól fejlett volt nála…..” (7).

Tandler alaposan megvizsgálta a koponyát, majd elölről, jobbról, balról és felülről is fotókat készített róla. Vizsgálódásainak eredményét egy korabeli neves antropológiai szaklapban publikálta (12).

„Az apertura piriformis nagyon asszimmetrikus, a jobb oldali meglehetősen kitágult. A spina nasalis felett mérve a jobb oldali 15 mm, a bal oldali 11 mm széles. Az asszimetria az orrüregben is nyomon követhető, ugyanis a jobb orrfél tágasabb, mint a bal. Ha megfigyeljük az alsó orrjáratokat, akkor látszik, hogy a laterális orrfal mindkét oldalon kifelé domborodik, beszűkítve az arcüregeket. Az ethmoid sejtrendszer a jobb oldalon lényegesen szélesebb, mint a bal oldalon. Jobb oldalon szembetűnő a maxilla processus frontalisának elődomborodása”.

Tandler nem mulasztotta el megvizsgálni Haydn kitűnő állapotban megmaradt halotti maszkját sem, melyet inasa és kottamásolója Johann Elssler készített közvetlenül a mester halála után. A maszkot természetesen összehasonlította a Haydn-ről készült festményekkel is (7. ábra). „A maszk állapota kifogástalan. Az orrpiramis balra deviál. Jobb oldalon a nasolabiális redő jól kivehetően elődomborodik és nem olyan mély, mint a bal oldalon. Az orrának kifejezett convexitása – mely fiatalkori festményeken nem szembetűnő – azzal magyarázható, hogy idős emberekben az orrcsúcs lefelé görbül”…

Tandler a továbbiakban oldal koponya rtg felvételt (1908-et írunk!) készített a koponyáról, s azt összehasonlította a halotti maszk oldalirányú kontúrjával. Az egyezés tökéletes volt! A vizsgálatok alapján Tandler arra a következtetésre jutott, hogy az üvegkabinetben lévő koponya egyértelműen Haydn koponyája, s az elváltozások az orrpolypózis következményei. (Napjainkban természetesen a DNS vizsgálat lenne a perdöntő bizonyíték, azonban Haydn-nak nem voltak leszármazottai).

Újabb próbálkozások a koponya és a holttest maradványának együttes eltemetésére

Most, hogy egyértelműen kiderült, hogy a Gesellshaft der Musikfreunde múzeumában őrzött koponya Haydn-é, s mivel közelgett halálának 100 éves évfordulója, kézenfekvőnek tűnt, hogy Bécsben újra eltemessék a zeneszerzőt. IV. Esterházy Miklós gróf azonban nem járult hozzá ehhez. Egy évvel később a kismartoni hatóságok is tettek lépéseket egy újabb kismartoni temetés ügyében, de erről szó sem lehetett, hiszen a csontok és a koponya két külön országban voltak (Kismarton akkor a Magyar Királysághoz tartozott a Monarchián belül).

Az I. Világháborút követően Burgenland és Kismarton az új Osztrák Köztársaság része lett, de ez sem könnyített a helyzeten.  Haydn születésének 200 évfordulója (1932) alkalmából Kismartonban ismét felmerült a koponya és a halott maradványainak ünnepélyes újbóli eltemetése, de a jogi akadályok áthághatatlannak bizonyultak.

A 4. temetés és a 4. gyászszertartás

1930-ban V. Esterházy Pál gróf (1901-1989) (IV. Esterházy Miklós fia) volt a kismartoni hitbizomány ura. A burgenlandi hatóságokkal karöltve elhatározták, hogy Haydn földi maradványait ünnepélyesen újra temetik, s tiszteletére a Bergkirche-ben egy márvány szarkofágot építettek, mely 1932-re készült el.

Öt halott földi maradványainak azonosítása nem okozott nehézséget, a másik kettő közül egyik biztosan Haydn földi maradványa volt, a másik pedig Johann Fuchs zeneigazgatóé – Haydn utóda Kismartonban, a 2. temetés során 1820-ban Mozart Requiem-ét ő vezényelte – kellett, hogy legyen. 

A két kérdéses halott közül az egyik koponyája azonban jóval fehérebb volt, mint a többi sírban lévő koponya, ráadásul ennek az állkapcsa egy selyemszalaggal volt rögzítve a koponyához. Nyilvánvaló, hogy ez lehetett az a „fiatalabb” koponya, amellyel Rosembaum és Johann Nepomuk Peter megtévesztették a korabeli hatóságokat, amikor 1820-ban sor került a 3. temetésre. Szomorú tény, de igaz, hogy a tervezett 4. temetésre mégsem kerülhetett sor; a bécsi hatóságok további jogi akadályokat támasztottak, bár a korabeli pletykák szerint 50 000 pengő csúszópénzzel mindent el lehetett volna intézni (8).

Az 1950-es években egyre többször kapott sajtónyilvánosságot, hogy Ausztria kulturális szégyene, hogy Haydn koponyája és földi maradványai még mindig nincsenek egy sírban. Végül a hatóságok elhatározásra jutottak, és 1954. június 5-én sor került Haydn 4. temetésére és 4. gyászszertartására. A koponyát díszes külsőségek között 130 limuzin kíséretében Bécsből először Haydn szülőhelyére (Rohrau) szállították, majd Kismartonba. A temetésen részt vett az osztrák elnök, a kancellár, a katolikus egyház feje, a pápai nuncius, Bécs polgármestere és a kormány több tagja is. 

Haydn temetése végre első osztályú volt, ahogy azt annak idején végrendeletében kérte. Ami viszont elgondolkodtató, hogy a földi maradványok ismételt vizsgálatára újból már nem került sor. A hatóságok a Tandler professzor által csaknem 50 évvel korábban végzett vizsgálatokra hagyatkoztak, valamint az üvegkabinet renoválásakor annak fiókjából előkerült, Rosenbaum által írt árulkodó levelekre (8).

Epilógus

Az arisztokráciát akkoriban sújtó ítéletek őt sem kerülték el; hazaárulással és összeesküvéssel vádolták, s a Mindszenty-perben 15 év börtönre ítélte a Rákosi rezsim. Az 1956-os forradalmat követően visszakapta ausztriai birtokait, s a térséget gazdaságilag felvirágoztatta. A fertődi kastély egészen 1996-ig romos állapotban volt, egy mezőgazdasági iskola működött benne, de mára már régi pompájában tündököl ismét (8).

Haydn koponyájának kalandos történetét tanulmányozva ne felejtsük el, hogy a végső bizonyításnál a zeneszerzőt évtizedekig gyötrő orrpolypózis és a betegség következtében kialakult anatómiai elváltozások nagymértékben segítették a végső bizonyító eljárást.

Az „Orrpolypózis és sírgyalázás - a négyszer eltemetett Joseph Haydn története” című írás forrása: Prof. Dr. Gerlinger Imre – Gerlinger Lilla: Fül-orr-gégészeti históriák,

Irodalomjegyzék:

1. Bartha, D.: Joseph Haydn: Gesammelte Briefe und Aufzeichnungen. Kassel: Bärenreiter, 1965.
2. Brambilla J. A.: Instrumentarium Chirurgicum Viennense oder Wiennerische Chirurgische Instrumenten-Sammlung. Vienna: Matthieas Andreas Schmidt, 1781.
3. Dies, A. C.: Biographische nachrichten von Joseph Haydn. Vienna: Camesinaische Buchhandlung. 1810.
4. Franken, F. H. G.: Joseph Haydns Leben aus medizinischer Sicht.
   Wien Klin Wochenschr 1976;88:429-32
5. Greisinger, G. A.: Biographise Notizen über Joseph Haydn. Leipzig: Breitkopf & Härtel, 1810.
6. Harich, J.: Haydn Documenta (I). In: Füssl K. H., Harpner S.,Landon H. C. R., eds. The Haydn Year Book. Pennsylvania and Vienna: Theodore pressner Company in association with Universal Edition, 1963:2-32, vol. 2.
7. Johann Peter’s in the’Declaration’ in his last will of June 21, 1832: „Es wurde vorzüglich der Thonsinn, wie ihn gall in seinem Prodromus Gall bezeichnet, gefunden….”
8. Huizing, E. H.: Haydn’s nose: a postmortem Detective in Six Acts. In: Pirsig W: Ear nose and throat mirrored in medicine and arts. G. Schmidt, Ostende belgium, 2005, 53-80.
9. Landon, H. C. R: Hayd in England. 1791-1795. In: Haydn: Chronicle and Works. London: Thames & Hudson, 1976, vol 3.
10. Rosenbaum, C: Diary „Montag am 30. Heute liesz Fürst Esterházy um 2 Uhr Mittags, den am 31May 1809. verstorvene Jos. Haydn am Hundsthurmer Kirchof ausgraben, und es fand sich der Liechman ohne Kopf-und die leere Perücke- der Fürst entrüstet meldete es gleich dem Polizeyminister Grafen Sedlitzsky”
11. Neugebauer, P., Thomas, J. P., Michel, O.: The „case” of Joseph Haydn: a rhinological patient during the eighteenth century. Laryngoscope. 110, 1078-1081, 2000.
12. Tandler, J.: Über den Schädel Haydns. Wiener Anthropol. Gesellsch. 39, 260-279, 1909