„A gyógyítás az emberségről is szól, nemcsak a szaktudásról” – Interjú Dr. Szántó István onkológussal

Nagy segítség az őszinte, empatikus, támogató kommunikáció a beteg gyógyulásában – vallja dr. Szántó István főorvos, akivel arról beszélgettünk, mit tanult meg onkológusként több mint négy évtized alatt az emberi lélekről, miként látja a rák természetét, és mi az orvosi hivatás igazi lényege.

Az onkológia rendkívül gyorsan fejlődik. Hogy változott a szakterület ebben a négy és fél évtizedben, amit orvosként maga mögött tudhat?

– Olyan elképesztő sebességgel fejlődött az onkológia ez idő alatt, hogy ha ma úgy gyógyítanánk, ahogy 1979-ben, mikor végeztem, börtönben ülnénk. Amikor a pályát kezdtem, még nem volt sem CT, sem MR, sem PET-CT, és ultrahang is csak korlátozottan. A sugárterápia a rácsbesugárzástól és a kobaltágyútól jutott el a tizedmilliméteres pontossággal dolgozó modern eljárásokig. A gyógyszeres kezelés pedig a klasszikus kemoterápiához képest mára jelentős részben átalakult: egyre nagyobb szerepet kap a biológiai terápia, az immunterápia és a precíziós, célzott kezelés. Nyugodtan kimondható: aki két hétig nem olvas szakirodalmat, az elveszíti a fonalat. Az onkológiában csak az tud naprakész maradni, aki mindennap tanul.

Amerikai orvosi engedéllyel is rendelkezik, és korábban nemzetközi orvoscsoportot is vezetett. Mit emelne ki a tapasztalataiból, miben van sok tennivalónk itthon?

– Amin véleményem szerint érdemes lenne sokat dolgozni hazánkban, az a kommunikáció az egészségügyi személyzet és a betegek között. A pácienseket ugyanis elsősorban nem az érdekli, hogy technikailag kiválóan sikerült-e egy műtét (ezt alapvetésnek gondolják), hanem az, hogy utána mikor ihatnak, mikor mozoghatnak, mikor térhetnek vissza a mindennapi életükhöz. Ha ezekre a kérdésekre nem kapnak praktikus, közérthető választ, akkor lényegében a betegnek fogalma sincs arról, valójában mi történik vele és mit tehet a gyógyulásáért. Ez pedig az elégedetlenség egyik legfőbb forrása. Az én munkám jelentős részét az teszi ki, hogy megpróbálom megmagyarázni a pácienseknek a saját élethelyzetüket.

Ön szerint mennyire fejleszthető ez a kommunikációs készség az orvos oldaláról? 

– Van, ami tanítható, és van, ami nem. Az orvosképzésben véleményem szerint még nagyobb hangsúlyt kellene kapnia például a súlyos beteggel való kommunikációnak, mert nagyon vékony a határ az őszinteség és a kíméletlenség között. De tanítható és tanulható a jó modor is: hogy az orvos például bekopog egy kórterembe, és megkérdezi, bejöhet-e. Egy ilyen gesztus sokat jelent a betegeknek. Vannak azonban olyan tulajdonságok, amelyeket nem lehet megtanítani az egyetemen: az empátiát, a humorérzéket, a tisztességet, a lelkiismeretet. Ezekhez jó példák kellenek és megfelelő társadalmi környezet. Sokat számít, ha valaki olvas, zenét hallgat, műveli magát – ezek által érzékenyebbé válik a lelke, és jobban rá tud hangolódni másokra.

Mi teszi jó orvossá az embert a szakmai tudáson túl?

– Azt gondolom, jó orvosnak születni kell. Az orvosi hivatásnál alapvető, hogy az ember kíváncsi legyen a másikra, és jószívvel álljon hozzá, tisztességes szándékkal. Emellett fontos az is, hogy megbízható legyen, és rendelje alá a saját érdekeit, problémáit a betegének. Erre az alázatra van szükség, ami nem megalázkodás vagy az önfeladás. Egyszerűen arról van szó, hogy a betegre nem tartozik, hogy az orvosnak fáj a dereka, ezt félre kell tenni a rendelés alatt. Az érdekli, hogy az orvos valóban figyel-e rá. Ezt a hozzáállást nem lehet csak könyvből megtanulni, de a jó minták, a valódi példaképek sokat segítenek ezen a fejlődési úton.

Több mint négy évtizede dolgozik onkológusként. Hogy látja: miként maradhat valaki a segítő szakmában ennyi idő után is empatikus, hogyan kerülheti el a kiégést?

– A genfi orvosi eskü lényegi része, hogy az orvosnak kötelessége ugyanúgy vigyázni a saját testi-lelki épségére, mint a betegeire. Mert ha nem óvja magát, nem tud jól dolgozni, nem tud adni. Aki nem talál magának valódi feltöltődési formát – legyen az sport, zenélés vagy bármi más, amivel rendszeresen foglalkozik –, az idővel kiég. Nálam ez többek között az 50 éve tartó motorozás és a kerékpározás. A betegeimtől is szinte az első találkozáskor megkérdezem, van-e hobbijuk, hisz ez is fontos a jó mentális állapotukhoz. Emellett úgy közelítek minden beteghez, hogy érezze, fontos számomra, és tudom, hogy neki ez az egy élete van. A jó kapcsolódások, tehát amikor megtalálom a közös hangot, rengeteg energiát és motivációt adnak.

Ha lehet mondani ilyet, ez az egyik „legnehezebb” szakterület. A rák kérlelhetetlenségének megtapasztalása milyen nyomokat hagyott Önben?

– A rákban rejlik egy mély ellentmondás. A daganatsejtek azt „hazudják” egymásnak, hogy szaporodjanak, terjedjenek szünet nélkül. Ugyanez a szövet egy Petri-csészében, megfelelő táptalajjal akár korlátlan ideig életben maradna, az emberi szervezetben azonban ez a fajta „önző” növekedés végül elpusztítja a gazdaszervezetet, és ezáltal önmagát is. Ez a szomorú, ésszerűtlen rombolás és a rák gonoszsága az, amit négy és fél évtized alatt sem sikerült megszoknom. 

Mit üzenne azoknak a betegeknek, akik éppen most szembesülnek egy rosszindulatú daganat diagnózisával?

– Azt, hogy merjenek kérdezni, és ne féljenek a saját érdekeiket képviselni – akár azáltal is, hogy másodvéleményt kérnek. A bizalom az orvos és a beteg között a harmonikus együttműködés alapfeltétele, ehhez viszont az kell, hogy a beteg valóban értse, mi történik vele. Az elmúlt négy és fél évtizedben az onkológia diagnosztikai és terápiás lehetőségei elképesztő mértékben fejlődtek, de a gyógyulás esélye ma is nagyban múlik azon, milyen hamar történik a kivizsgálás és a megfelelő kezelés, valamint az információk birtokában hogyan tud dolgozni a beteg a saját egészségéért.