Munkahelyi csapat, csapategység

Dr. Csernus Imre pszichiáterünket kérdeztük a karrierről, a munkahelyi kiégésről, a motivációról, a csapatról, a konfliktuskezelésről és az érzelmi intelligencia fontosságáról

Az előbb már utalt a csapatra, a csapategységre. Ön szerint minden munkahelyen érdemes a csapatépítésre törekedni, vagy ez nem mindenhol működik jól?

Minden egyes munkahelyen lesznek hadvezérek, és vannak katonák. A konfliktust általában az eredményezi, hogyha a hadvezér az hadvezért játszik, a katona meg nem akarja elfogadni, hogy ő katona. Ám, abban a pillanatban, ha valaki a vágyakat a képességek függvényében tudja szemlélni, és elfogadja pl., hogy az ő képessége, hogy katona legyen, nagyon jól fog funkcionálni abban a közösségben vagy hierarchiában. Aki elfogadja, hogy én több vagyok, mint egy katona, hogy én pl. őrnagy vagyok, annak szembesülnie kell azzal, hogy neki is van egy főnöke, a hadvezér. Az őrnagynak meg ezt kell elfogadnia. Egyébként a meg nem oldott félelem mindig befolyásolja, hogy ki a katona és ki az őrnagy. Tehát mindaddig, amíg egy kollektíván belül ezek a szerepek nincsenek letisztázva és elfogadtatva önmagunkban, addig mindig lesznek frusztrációk. A frusztráció pedig egy csapategységet szétzúz.

Ezt a frusztrációt a korábban említett csoporttréningeken lehet feloldani, vagy pedig elég, ha a vezető behívja a beosztottját, és megbeszéli vele személyesen a problémát?

Nem elég, nem elég. Mert a vezető nagyon sokszor nem tud objektív lenni, mert vagy kedveli a másikat, vagy nem kedveli. Tehát abban a pillanatban, hogyha már bármilyen érzés kialakul a vezetőben, az objektivitását elveszíti. Ezért fontos egy külső szemlélődő.

Viszont, ha megfelelő érzelmi intelligenciával rendelkezik, akkor tud disztingválni, nem?

Nagyon nehéz meló. Hatékonyság szempontjából sokkal jobb egy kívülállót megkeresni, legyen akár pszichológus vagy coach, aki ezt a munkát jól el tudja végezni, mivel nem ismeri az illetőt, ezért azonnal éles információval és véleménnyel bírhat, s ezt a korrekt információt meg megfelelően lehet utána használni.

A munkahelyi szerepébe beleszorul az ember vagy beleszorítja magát?

Szerepbe szorítom magam. Mert nagyon sok ember elfelejti, hogy amikor aláírnak egy szerződést, majd utána elkezdik fikázni a környezetüket, akkor azt tulajdonképpen maguknak köszönhetik, hiszen ők írták alá a szerződést. A szerződés nem ismerete például soha nem menthet fel engem. A szerződésben foglaltakért az felel, aki aláírta. Két lehetőség áll előtte, ha nem tetszenek neki pl. a munkahelyi körülmények vagy bármi a munkahelyéből: vagy felmond, vagy elfogadja az adottságokat, és előhozza a maximumot abból a szituációból, amiben van. Ehelyett a legtöbb ember, amikor kicsit nehézkessé vagy nehézzé alakul a dolog, vagy nehézségek alakulnak ki, akkor legtöbbször hárít. Mert ma Magyarország nem a racionális és érzelmi szempontból felnőtt emberek társadalmáról szól.

Milyen esetet tudna mondani erre a felelősség vállalása vs. nem vállalása kérdésre?

Szét lehet nézni, csak így a cégeknél maradva. Nagyon sok vezető azt mondja, hogy „Gyerekek! Mi egy hatalmas, nagy család vagyunk, őszintén mondjátok ki, amit gondoltok.” Majd a beosztott őszintén kimondja, csak éppen rosszul pozicionálja a mondatait, és megbántódik az „isten” a hiúságában, és bosszút áll a vezér.

Ezért van az, hogy a legtöbb cégnél egy átlagos – nem vezető beosztású – munkatárs nem is mer válaszolni a cégnek, amikor őszintén felteszi a kérdését, hogy „Mi a problémád? Min változtatnál?”? Mert attól tart, hogy esetleg megbánt valakit, holott őneki esze ágában sem áll ilyet tenni?

Pontosan.

Lehet ezt a szituációt jól kezelni?

Persze.

Hogyan?

Abban a pillanatban, amikor én egyénként elfogadom, hogy az emberi lét alapvető sajátossága a hibázás. És a hibázás az nem szégyen. És abban a pillanatban, amikor rájövök arra, hogy hibázhatok, akkor vállalhatom hangosan. Mert csak így tanulhatok. Hogyha ezt a vezető is elfogadja, akkor nyert ügyem van. Mert azt az adott dolgot, ami konfliktust eredményez, nem elhárítani kell, hanem jól reagálni rá. És akkor nem következik be rengeteg energiapocsékolás azzal, hogy magyarázkodom, és másra hárítom a felelősséget. Tehát a helyes reakció az volna: „Hát, kedves Főnök Úr! Én megosztva mondanám ezt, mert benne vagyok én is, de hát egy csapatban dolgozunk, ezt nem felelősség elhárításként mondom, hanem azért, mert annak a feladatnak a megfelelő szegmensét a „Peti” intézte.” Elképesztő gyors és hatékony konfliktuskezelés.

Egy ilyen reakció után már csak a vezetőn múlik, hogy milyen irányt vesz a konfliktuskezelés?

Igen. Ha ő csiszolt és azt mondja: „Oké, gyerekek, hibáztunk, én vagyok a góré, én is elviszem a balhét; és akkor most okoskodjunk, hogy hogyan másszunk ki legjobban ebből.” Ezzel a csapatot rögtön összerántja, a hibát beismeri, megbeszéli a konzekvenciákat a csapattal, és tudja, hogy ez nem szégyen, mert bárki hibázhat. Így máris egy pozitív stratégia felé tereli az irányt, hogy a csapat közösen mehessen előre tovább. Csak a vezető ezt nem tudja megcsinálni, ha nincs fejlett érzelmi intelligenciája. 

És mikor beszélhetünk fejlett intelligenciáról? Tudna példát mondani?

Amikor a vezető felismeri azt, hogy sokkal könnyebb egy nagyon jó csapatot szinten tartani, mint felépíteni. Mert összeállítani a csapatot a világ legnehezebb dolga. Az elképesztő sok idő. Amikor bekövetkezett a világválság az egyik német autóipari cég úgy döntött, felkínálja a választás lehetőségét a dolgozóknak: vagy x számú embert kirúgnak, és akkor, akik maradnak a cégnél, azoknak megmarad a fizetésük, vagy mindenkinek arányosan csökkentik a fizetését, és akkor mindenki ottmarad. A második mellett döntöttek. Itt két dolgot fontos megjegyezni: az egyik, hogy a szabadság szimbolikája mindig a választás lehetősége, a másik, hogy egy csapatot jól, rugalmasan fenntartani, az a legkeményebb meló. Tehát hogy ha ez bekövetkezik, nincs olyan világégés, amit egy adott cég ne tudna megoldani.

Tényleg nincs? Miért?

Mert a masszív egóval rendelkező ember önbizalma általában alacsony. Ez azt jelenti, hogy az illető istent játszik. Isten mindenható, mindig mindent ő tud legjobban. „Majd én megmondom fiam, hogy mit csináljál! Én nem hibázom. Én nem tévedek. Én vagyok a megmondó ember.” Tehát észre sem veszi azt, amikor belemászik valakinek a lelkébe. Éppen ezért elképesztően nehezen kér bocsánatot. Tehát a hibákból nehezen okul. Vagyis a személyiségszerkezetem merev és rugalmatlan. Na, most ebben a világban ezzel az attitűddel: bukta. Ez kudarc. Ez bukást jelent. Az illető vagy rugalmas vagy merev. A merev az azt jelenti, hogy csomó mindentől fél. És éppen ezért van az, hogy – mivel a dolgok elképesztő gyorsasággal alakulnak ki – a merev ember igyekszik körülbástyázni magát információkkal, hogy mikor mi fog történni, és hogyha valami úgy következik be, hogy azzal ő nem számolt, ripityára esik szét.

Ez törvényszerű?

Ez biztos.

Folytatjuk.

(2014. május - fotók: Hegedűs Márton)